A kelenföldi vasútállomás tetején ül egy bagoly. Éjjel-nappal. Én nappal láttam. És azonnal Damiano Damiani briliáns filmalkotása, a Mint a bagoly nappal (Il giorno della civetta) jutott az eszembe róla. A film a hallgatás áráról, a cinkosság mértékéről, az emberi becsület értékéről vagy éppen értéktelenségéről szól. Ebből az első gondolatból következő második gondolatom viszont rögtön Gyurcsány Ferenc volt. És az ok a nappali állomástetőn ücsörgő bagolyban keresendő.

A bagoly éjszakai ragadozó madár. S bár nem vagyok ornitológus, de annyit még én is tudok, hogy a bagolynak nem természete a rekkenő déli hőségben egy teljesen nyílt terepen pihengetni. Szokott persze, s éppen azért van rejtőszíne, hogy a nappali madarak ne zargassák. A bagoly tehát – ez a tökéletes éjszakai gyilkos – napvilágnál igyekszik beolvadni a környezetébe. Órákig képes mozdulatlanul ülni egy ágon, s még akkor se rebben szeme se, ha a hangosan csivitelő madárraj együttes támadást indít ellene. Mikor pedig ezek az agresszív szárnyasok látják, hogy ijesztgetésüknek semmi eredménye, szépen békén hagyják őt. Ő bagolysága pedig, amint leszáll az éj, ugyanezeknek a madárkáknak a fészkeiből sebészi precizitással kapja ki, ragadja el az akárcsak egy picikét is arrébb mozduló fiókákat.

A kelenföldi bagoly azonban nem vadászik éjjel. Nem is tehetné, hiszen műbagoly. Csak tökéletesen élethű szobor formájában leledzik a vasútállomás tetején. Hogy alkotójának, és/vagy kihelyezőjének az volt-e a célja, hogy elriassza az állomástetőre piszkító egyéb madarakat, azt nem tudom. De az allegória tökéletes. „Dobrev Kláránét” láttam magam előtt.

Dobrev Kláráné született Gyurcsány Ferenc igen fiatalon megtapasztalta a szegénységet. S elhatározta, hogy abból a későbbiekben soha egy kanálnyit nem kér. Így aztán egész életét ennek elkerülésének szentelte. Hogy milyen módokon, azt nagyon jól tudjuk. Elég csak annyit megjegyeznem, hogy ő a mai magyar művi baloldal tökéletes rejtőszínekkel apelláló műbaglya.

A paradoxonok eme emberi tárházának, ennek a szocialista milliárdosnak, ennek az igazmondó Pinokkiónak legutóbb például az égegyadta világon semmit sem kellett tennie. Nem volt szüksége sem hatalmas pártapparátusra, sem valódi választási programra. Csak néhány üveg whiskyre, na meg pár trash mondatra, úgy mint terépcsecső, avagy kígyózó kígyók.

Művisége, csináltsága tökéletesen elegendő volt ahhoz, hogy az őt hangos zsivajjal támadó álbalos madárkák (nem ritkán egykori szabad madárkák) egymást üssék agyon csőreikkel a nagy tülekedésben. S ez a valóságos balszobor még saját magát is körbehordozta az ellenzéki tüntetéseken, akár egy ateista processio az Antikrisztus szobrát. Ráadásul a vicces elszólások és koordinálatlan mozgáskombinációk e dezorientált mestere a legfiatalabb szavazópolgárok körében valóságos mémmé nőtte ki magát.

Ezek a megtévesztett, félrevezetett ifjak úgy fényképezkedtek vele, mint valami szupersztárral. Szinte sikk lett akár csak megérinteni is őt. Gyurcsány pedig mindezek hatására oly szintre emelkedett, hogy csillaga már együtt ragyog a hedonista aberráció uniókék egén a blaszfémia hazai pápájáéval, Tibi atyáéval. És senki, de senki nem veszi a fáradságot, hogy kimondja: ez az ember már önmaga paródiájának szobra.

Mindeközben pedig Gyurcsány szép csendesen bejuttatta pártját az Országgyűlésbe. Méghozzá frakcióképesen. S a műbagoly frakció műbagoly vezetője ő maga lesz. Reggel, éjjel meg este. Ebbéli minőségében pedig – valamiféle perverz politikai előjátékként – rögtön meg is kérdőjelezte a választás tisztaságát, és új választás kiírását követeli.

Követel, mert kérni azt nem tud. A kéréshez valódinak kéne lennie. A művi dolgok azonban csak azt tudják, amit beléjük programoztak. A művi dolgokra nem lehet észérvekkel hatni. És ez a műszoci, ez a műpolitikus, ez a műfilantróp most be fog ülni a Tisztelt Házba. Anélkül, hogy az érdemi munkának akár a látszatát is akarná kelteni.

Ott ül majd, rejtőszínével belesimulva környezetébe. A kormányoldal pedig nem fogja rá pazarolni a drága idejét. Csak a sajátjai fogják támadni, de azok egész biztosan. Legalábbis egy ideig. Aztán ennek az időnek az elteltével szép csendben megtűrik maguk között.

Gyurcsány Ferenc pedig csak ül, ül mozdulatlanul, néha bólint egyet, vagy pislant kettőt. Esetleg… időnként talán kiöklendez magából gombóc formájában egy-két megemésztett Molnár Gyulát vagy Szigetvári Viktort. Akik szintén legalább annyira műviek, akárcsak ő maga, vagy ez az egész ellenzéki kompánia, szőröstül-bőröstül. S közben Ferenc csendben abban reménykedik, hogy az emberi ostobaság eljut arra a szintre, amely a közelébe engedné őt repülni a miniszterelnöki bársonyszéknek. Ahol aztán – a befészkelés után – azt tenné, amit legutóbb. Semmit.

Il giorno della civetta. A műviesség veszélye a látszólagos veszélytelenségében rejlik.