Mit tanít nekünk Nándorfehérvár?

„Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?”
(Róm.8.31.)

A napokban a Nándorfehérvári diadalra emlékeztünk. Mármint mi, magyarok. Más nemzet nemigen. S a diadalra való emlékezésünk közben nem árt, ha levonjuk annak tanulságait is. Mert tanulságok bizony bőven akadnak.  

Nyugati tétlenség

Minden európai uralkodó tudta, hogy az Oszmán Birodalom nyugat felé kíván terjeszkedni. Minden koronás fő tisztában volt azzal, hogy a jól felszerelt, hatalmas létszámú reguláris török hadsereg óriási veszélyt jelent, nemcsak országaik népeire, de az egész keresztény kultúrára is. Elég volt csak az elesett Bizáncra gondolniuk, valamint a török császárok azon terveire, miszerint az égben egy az Isten, tehát a Földön is egy ember uralkodjék, s ez az egy Allahot szolgálva hithű muszlim legyen. 

Ezek a hatalmas európai uralkodók viszont – a német-római császár, a francia király, az angol király, a spanyol király –, akik magukat felváltva mondogatták a kereszténység legnagyobb védelmezőinek, még a pápa kérését sem teljesítették, a parancsából meg egyenesen nem is kértek. Spanyolország messze volt, a franciák inkább az angolok ellen használták fel a pénz, paripát, fegyvert, a Német-római Birodalomban pedig abban reménykedtek, hogy mire a török a Magyar Királyságon átverekedi magát, akkora vérveszteséget szenved, hogy könnyűszerrel legyőzhetővé válik.  

Viszálykodó magyarság

Mindeközben hazánknak még csak uralkodásra érdemes királya sem volt éppen. Ebben a Szent Lászlót, Nagy Lajost vagy Luxemburgi Zsigmondot kívánó vészterhes időben nekünk csupán egy névlegesen országló V. „Utószülött” László jutott. Báróink pedig úgy, s annyifelé húztak, ahányan voltak. Halogattak mindent: sereget gyűjteni, keresztes hadat toborozni, várakat erősíteni. Még az aratás befejezte is előrébb való volt nekik, mint az, hogy megállítsák az ellent, aki bizony már a kapukat döngette. 

Ráadásul itt volt nekünk ez a magas, vékony falakból rakott vár, Nándorfehérvár, amit még az ágyúk megjelenése és széles körű elterjedése előtt építettek, s ami elvileg nem kellett volna, hogy gondot okozzon a török topcsiknak, akik a kor legnagyobb és legerősebb tüzérségével rendelkeztek. Jellemző a katasztrofális állapotokra, hogy az ostrom előtti évben magyar földre látogató pápai legátus nem is a török elleni áfiumra, hanem a magyar urak kibékítésére szentelte minden idejét. 

Józan kevesek

A legnagyobb baj közepette viszont elegendő volt két ember példás helytállása. Egyikük az 1455-ben megválasztott főkapitány, Hunyadi János volt. Másikuk pedig a pápa által a keresztes hadak toborzására rendelt Kapisztrán Szent János. S dacára annak, hogy mindkettejük ellen folyamatosan áskálódtak, intrikáltak a magyar rendek, sikerült akkora jelentős hadat összeverbuválniuk, amivel valamelyest csökkenteni tudták a törökök előnyét. Valamelyest, mivel a török haderő még így is legalább háromszoros túlerőben rohamozott. 

S dacára a teljesen ledöntött várfalaknak, a dunai ütközetnek, a számos török haditettnek, a végső, mindent eldöntő csatában sikerült akkora győzelmet aratniuk, aminek következményeképpen 65 évre megállítottuk a törökök előrenyomulását Európa felé. Megállítottuk, mondom, s de jó is lenne, ha így mondhatnám. Az igazság azonban az, hogy mindez a diadal főként e két embernek köszönhető. Két olyan embernek, akik közül a kortárs krónikák egyiküket „nem megfelelő”, azaz alacsony származású nemesnek tartották, a másikuk pedig nem is magyar, hanem itáliai volt. 

***

Nándorfehérvár tanulságai egyértelműek, s a mai korra is alkalmazhatók.

Bármiféle baj fenyegeti hazánkat, vagy egyenesen Európát, a Nyugattól jobbára csak ígéreteket vagy további bántást kaphatunk. Ellenben bármekkora is legyen a széthúzás magyar és magyar között, a legnagyobb bajban mindig akadnak néhányan, akik Isten segítségével, hazájuk iránt érzett olthatatlan szeretetüknél fogva jól és helyesen cselekednek. Legyen szó akár külső, akár belső ellenségről.