Mondanám, hogy a hegyek…

„Szolgálatára embernek, világnak,
Nagy Istenemnek, kicsike hazámnak.”
(Sík Sándor)

Mondanám, hogy a hegyek, de nem azok. Mondanám, hogy az idő, de csak részben, s abban a bizonyos részben se úgy, ahogyan az ember gondolná. Mondanék még sok minden. Ehelyett csak vezetek az úton, ami nekem adatott, hogy célomtól célomig érjek. Van idő a gondolkodásra. A rádió néma.

*** 

A rádió néma. A rádió néma a magyar szóra. Elmegy a vétel, ahogy a 21-esről lekanyarodom Hollókő felé. Onnantól jókedvvel, bőséggel válogathatok a szlovák adók között. Mondanám, hogy a hegyek árnyékolják a magyar adókat, de lám, ezek az idegen szavak valamiért (valahogyan) áttörnek a magaslatokon. Edzettebbek, mint az itteni hullámok. Bajmócot is, Krasznahorkát is beveszik, mit nekik ez a néhány dombocska, amit mi hegyeknek csúfolunk? Így hát a rádió néma. Néma, mert kikapcsoltam. Néma, mert nem akarok emlékezni. Nem akarok emlékezni arra, amikor nagynéném és nagybátyám – hozzájuk átmenve az Ipoly túloldalára – ha azt akarták, hogy ne értsem, ezen a nyelven beszéltek. Nem akarok emlékezni arra se, amikor Balassagyarmaton az áruházban előttem beszélnek ezen a nyelven, de amikor a pénztárhoz érnek, már magyarul válaszolnak a kérdésekre, s magyarul köszönik meg a kiszolgálást. Mondanám, hogy a hegyek csak errefelé zárták el a magyar szót, s csak a rádióban, de ez nem lenne igaz.

Szombaton választások lesznek odaát, a délnek csúfolt északon. Vajon mennyire hallatszik majd akkor a magyar szó? Mert az Ipoly, ez a satnya folyócska, amit csak Szabó Lőrinc tudott olyan szépen megénekelni, amilyen szép sose volt, s tán nem is lesz… az Ipoly… az Ipoly az nem árnyékol. Az víz. Az folyik, az valósággal viszi a szót. Mondanám, hogy a hegyek… de nem a hegyek. A közöny szigetel. A beletörődés, a beolvadás, az élhetőbb élet reménye, az élhető élet reményének illúziója. Illúzió, mert hetedíziglen megmarad a bélyeg. Mint amikor valaki egyik faluból a másikba költözik, s hiába éli le az egész életét, az ottaniaknak mindig is „gyüttment” marad. Amolyan oda nem való, akit megtűrnek ugyan, de hogy befogadják, az már túl sok kívánalom. 

***

Ahogyan túl sok kívánalom tőlem is, hogy ne gondoljam újra és újra, amikor átmegyek az egykor volt (sosemvolt) határon, ahol sokszor órákat töltöttem a kocsiban ülve, amíg a fináncok ízekre szedték a járművet s ruházatunkat… Hogyan is tehetném, hogy ne gondoljak vissza ezekre az évekre, évtizedekre? Nem tehetem, hogy nem gondolok vissza. Emlékeznem kell! S nem tehetem, hogy nem mondom együtt Sík Sándorral, nem éneklem együtt Nyerges Attilával: „Magyar kezek szántogatnak – Régi rögön új uraknak – Néped hegye-völgyén.” Aztán ahogy látom a tavaszi szántást a földeken, s érzem a lehúzott ablakon át a szétvert rög sáros élet-illatát, folytatom csendben: „Más arat, hol mi vetettünk – Jövevények, szolgák lettünk – Úr-apáink földjén.”  

Vajon mi a szolgaság? Honnan eredeztethető? Solymos Aba Sámuel egykori birtokvidékén kit nevezzek idegennek? S idegennek nevezzem-e azt, akit ugyanúgy itt találtak az évszázadok, mint magyar ajkú őseimet? Mert nem a szlovák nyelv léte, hanem a magyar nyelv nemléte zavar. Nem zavar egyik nép sem. Az zavar, ha az egyik népet a másik nép zavarja. Ha ez az egyik nép hegyeket emel közéje és a másik nép közé összefirkált helységnévtáblákból, máig életben lévő diktátumokból, elhazudott történelemből, elveszejtett állampolgárságból, tiltott anyanyelvből. S leginkább az zavar, hogy van olyan velem-anyanyelvű, akit ez nem zavar. 

Péderi barátom, Köböl Zoltán mesélte úgy tíz éve: „A kassai busz Szepsiben még magyarul beszél. Márai városába érve már idegen neki a saját szója.” 

***

Jövő szombaton választanak odaát. Akkor éppen szívembéli fővárosomban, Debrecenben leszek. Mondanám, hogy a hegyek miatt nem hallom majd, mi lesz. De arrafelé nincsenek hegyek. Azért nem hallgatom majd, mert félek attól, amit hallani fogok. Így hát nem kapcsolom be a rádiót, nem nézem a tévét, nem futom át a közösségi oldalakat. Árnyékolom magamat, hátha az ideig-óráig megvéd a tudástól. Saját magam hegyévé válok annak a síkságnyi magánynak a legközepén, ami az én népemnek jutott.