„Minél nagyobb a jólét, annál könnyebben felborulhat!” (Arisztotelész)

Működésképtelen ellenzékünk egyetlen működőképes fegyvere a demagógia. Ennek egyik fő fegyvere, hogy melyik kormánypárti milyen gazdag, és hogy a vagyonát honnan szerezte. Aztán ezeket az információkat összevetik azzal, hogy hányan élnek szegénységben, vagy kifejezetten a létminimum alatt. 

S ha néha eszünkbe is jutnak Krisztus Urunk szavai, miszerint „Szegények mindig lesznek köztetek”, a választópolgárok jelentős részét át lehet ejteni efféle csúsztatásokkal. Dacára annak, hogy ezeket a csúsztatásokat pontosan azok az ellenzékiek mantrázzák, akiknek – mások vagyonára mutogatva – egyetlen céljuk, hogy minél közelebb kerüljenek a még több hatalom által elérhető még nagyobb gazdagsághoz. 

Fotó: MTI, archív

Fotó: MTI/Máthé Zoltán

„Képzeld el”

Idén karácsonykor rengetegen osztották meg John Lennon csodálatos, örökzöld dalát, az Imagine-t, ami, bár a Csendes éj sikerét messze nem érte le, azért meglehetősen sok jogdíjat hozott az örökösöknek. A dalban – a megosztók szerint – karácsony igazi, vegytiszta üzenete található. És ez így is van. Mármint azok számára, akik nem tudnak angolul, és nem tudják használni az internetet. Mert a fordítás egy olyan kommunista utópiát tár elénk, amely méltán lehetne a világ bolsevikjeinek himnusza. A dal egy olyan, vallások és magánvagyon nélküli társadalmat vázol elénk, amiben nincs tulajdon, nincs fájdalom, nincsenek országok.

Aki pedig tudja kezelni a világhálót, az azt is tudja, hogy ezt a csodálatos, habkönnyű, csilivili katyvaszt az a többmillió dolláros vagyona tetején csücsülő John Lennon írta, aki jövedelme tetemes részéből a trockista Munkáspártot támogatta, s szintén óriás pénzeket költött alkoholra, LSD-re és heroinra. Barátnőit, feleségeit pedig időnként úgy megkente, mint napközis gyerek a vajas kenyeret. Mindennek tetejébe ránk szabadította Yoko Onót, de ez már csak amolyan járulékos veszteség.  

(Nem) szegény gazdagok

A honi ellenzék is így van valahogyan a mészároslőrincezéssel. Vagy amikor az Amerikai Népszavában megjelenik egy cikk „Orbán 303 milliárd forintos vagyonáról”. A legördögibb az egészben az, hogy nem kell, hogy igaz legyen. Az irigységre mindig bátran lehet építeni. A hajléktalan gyűlöli a lakástulajdonost, a panelben lakó ki nem állhatja a családi házban élőt, a milliomos a milliárdost, a milliárdos az eurómilliárdost, és így tovább. 

Itt van például Jean-Claude Juncker, az ellenzéki etalon, az Anti-Orbán, aki 18 évig volt Luxemburg miniszterelnöke. Nem is akárhogyan! Miniszterelnöksége idejének egy bizonyos szegmense alatt ő volt az Eurócsoport elnöke, illetve saját maga pénzügyminisztere is. Ebbéli kettős-hármas hivatalában számos multinacionális céget csábított Luxemburgba. Ezek a cégek aztán nem a saját hazájukban, vagy a telephelyükként bejegyzett országban, hanem Luxemburgban adóztak. 

Nyilván a mostani „rabszolgatörvényes”, EU-zászlókat lengető ostobák ezt nemigen tudják. Legfeljebb azok, akik őket az utcára vitték. No, most Juncker éves becsült munkabére 124.269.492 forint. Azaz a jó öreg szeszkazán, a hétvégéket is beleértve, naponta 340.464 forintot tesz zsebre, ha ugyan képes aznap megtalálni a saját zsebét. De legalább nem kell gyerekre költenie, mert az nincs neki. És ez még csak a munkabére. Ebben még nincsenek benne az egyéb jövedelmei.

A mi kommunistáink

Nálunk is legalább ennyire tragikomikus a helyzet, ha megvizsgáljuk a mi szánkóégető, földön fetrengő, színjátszó csoportos régi-új bolsijainkat. Kezdve az egészen Apró villában élő régi milliárdostól az apuci pénzén zöldpártivá érő új mágnásig. Hozzájuk aztán meglehetősen szép számban csatlakoztak a belpesti elitgimnáziumok és egyetemek tanulói, akik slam poetryben mesélik el nyomorúságos nélkülözéseiket a köznek, olyan oktatási intézményekből néhány órára az utcára vonulva, amely iskolákban a tandíj nem ritkán az évi egymillió forintot is meghaladja. 

Az sem igen zavarja az átlag „orbántakarodjokat”, hogy a tüntetések vezetői – a legfőbb stratégákkal egyetemben – úgy mennek ki a plebs közé a Kossuth térre vagy a Sándor-palota elé, hogy luxusautóikat kényelmes távolságban leparkolják. S anyagi helyzetükről legfeljebb a bal csuklójukon csillogó többmilliós karórákról alkothatnak fogalmat a szakértő szemek. 

Lehet persze habzó szájjal oligarcházni. S csak annyi kell hozzá, hogy néhány tényről mélységesen hallgassunk. Tegyük fel például, hogy megválasztás nélkül lettünk miniszterelnökök, s utána hazugság árán választattuk meg magunkat. Ha utánanéznénk a közbeszerzési eljárásoknak, s kiderülne, hogy a most Orbán oligarcháinak kikiáltott vállalkozók a mi regnálásunk alatt is nyertek állami pályázatokat, akkor az meglehetősen zavaró tudna lenni. Előre kell hát menekülni, s nemhogy tagadni ezt, hanem egyáltalán nem is beszélni róla. Akkor sem, ha valaki témaként felhozza. Olyan egyszerű ez, mint a Balatonfelvidék szőlészete és borászata. 

***

Magyarországon a helyzet nem jó és nem rossz. Magyarország egy olyasfajta változás kezdetén tart, melynek hosszútávú célja a hazai középréteg újbóli megteremtése és megerősítése. Ez a folyamat áldozatokat kíván. Ez nyilván sovány vigasz az áldozatok elszenvedőinek, hiszen az ember rövidtávon szeretne hosszútávú sikereket elérni. 

Ilyen azonban nincs. Ahogyan totális társadalmi jólét sincs. A krisnások Blaha Lujza téri ételosztásán karácsonykor akkor is kilométeres sorok kígyóznának, ha svájci színvonalon élnénk és totálisan baloldali kormányunk lenne. A mi úgynevezett oligarcháink pedig vagyonukat tekintve tisztes bérből és fizetésből élő szakmunkások az EU vezetőihez képest. Na, meg azok egy részéhez képest is, akik ellenük ágálnak.