Fotó: MTVA/Bizományosi/Faludi Imre (archív, illusztráció)

Zene füleinknek minden ellenzéki kétségbeesés. Most épp azért, mert Nagy Imre budapesti szobrát új helyen, a Margit híd pesti hídfőjénél, a Jászai Mari téren állítják fel, a Vértanúk terére pedig visszakerül a Nemzeti Vértanúk emlékműve.

Fotó: MTI/MTVA Bizományosi, Faludi Imre

A ballib narratíva szerint Nagy Imre az 1956-os felkelés és szabadságharc vezéralakja volt, szobrának átköltöztetése pedig heves társadalmi indulatokat kiváltó botrány. Egy Ónody Tamás nevű egykori SZDSZ-es partizán Gomperz Tamás álnéven odáig pofátlankodott, hogy a Nemzeti Vértanúk emlékművét fasiszta giccsnek kinéző fasiszta giccsnek minősítette – vagyis a legszélsőségesebb bolsevik tempóval lefasisztázta az 1918-as országvesztő szabadkőműves uralom és az 1919-es kommunista diktatúra által meggyilkolt mártírokat.

A Nemzeti Vértanúk emlékműve ugyanis az első magyarországi vörösterror áldozatai előtt tiszteleg. A Füredi Richárd szobrászművész és Kismarty-Lechner Jenő építész által alkotott monumentumot 1934. március 18-án avatták fel a Vértanúk terén a krizantémos patkánylázadással és a kommünnel szembeszálló Fehérház Bajtársi Egyesület kezdeményezésére. Az emlékművet a szimbolikus térben is tudatosan hódító kommunisták 1945-ben lerombolták – idén, a vörös rémuralom századik évfordulóján a nemzeti újjáépítés, helyreállítás folyamatába szervesen illeszkedve pedig visszakerül a helyére. A magyar történelem ugyanis nem 1945-ben kezdődött, épp ellenkezőleg, akkor zökkentették ki folyásából, állították vakvágányra a múltat végképp eltörölni akaró sátáni ideológia véreskezű eszelősei.

Akik közé Nagy Imre is tartozott. Már 1918-ban, 22 évesen tagja lett az oroszországi Vörös Gárdának, belépett Szibéria Külföldi Munkásainak Kommunista Pártjába, majd az Oroszországi Kommunista Pártba, a Szovjetunió Kommunista Pártja jogelődjébe, ahol csekista, azaz szovjet állambiztonsági kiképzést is kapott. Hazatérve belépett, pontosabban beépült a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba, ahonnan ideológiai viták nyomán kizárták. 1925-ben már az illegális Kommunisták Magyarországi Pártja fedőszerveként működő Magyarországi Szocialista Munkáspárt tagja volt – figyelemre méltó e baloldali pártok nevében a jelző: sohasem magyarként, mindig magyarországiként határozták meg magukat. Az MSZMP feloszlatása után az illegális KMP aktivistájaként tevékenykedett, 1930-tól 1944 őszéig a Szovjetunióban élt, önkéntesként bevonult a szovjet Vörös Hadseregbe. 

Ahogy az úgynevezett debreceni ideiglenes nemzetgyűlés tagjait „képviselőnek”, úgy hazatérése után Nagy Imrét is a szovjet pártvezetés nevezte ki belügyminiszternek. Ebbéli minőségében terjesztette elő a magyarországi németeket kollektív bűnösséggel vádoló és kitelepítésüket előíró kormányrendeletet. 

E tényt a Nagy Imre köré kultuszt építő ballib történelemhamisítók következetesen elhallgatják, pedig ordító az igazságtalan kettős mérce: amikor felmerült, hogy legyen szobra Hóman Bálintnak, a jeles történésznek és kultúrpolitikusnak, hevesen  tiltakoztak a zsidótörvények elfogadásában játszott szerepére hivatkozva. Nagynak ellenben közel ötven emlékműve, szobra áll országszerte, nevét közterületek viselik, pedig közellátási miniszterként a bolsevik szemforgatással begyűjtésnek nevezett padláslesöprésnek, azaz a parasztság által megtermelt élelem rekvirálásának is egyik főbűnöse volt, olyannyira, hogy 1952-ben külön Begyűjtési Minisztériumot állítottak fel, amit egy ideigszintén Nagy Imre vezetett. Ebben az időszakban „a közellátás veszélyeztetéséért” mintegy négyszázezer bírósági eljárást indított a diktatúra a „kulákok” ellen, akikre számos esetben halálbüntetést szabtak ki. Ennek nyomán 1950 és 1953 között több mint hatszázezer gazda hagyott fel a termeléssel.

Tény, hogy Nagy Imre, bár súlyos és sötét bűnök tettese volt, Rákosihoz vagy Gerőhöz képest kevésbé volt dogmatikus és kegyetlen. Nevéhez fűződik például a recski haláltábor felszámolása. De a magyar történelem mércéje nem Rákosi, Gerő és a többi gazember, hanem a szerves nemzeti élet és a magyar érdek. Ehhez mérve pedig Nagy Imre nem tartozik a hősök közé.

1956-os szerepe sem emeli azzá. Nagy Imre nem volt a felkelés, pláne a szabadságharc vezére. Sodródott az eseményekkel, mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy 1956. október 23-án este elvtársaknak szólította az Országház előtt tüntető tömeget – mert nem értette, fogalma sem volt, mi történik. A szabadságukért utcára vonuló magyarok hangos pfujjolása értette meg vele, hogy a nemzet az egész rendszerrel szállt szembe. Másnap statáriumot hirdetett a szabadságharcosok ellen, és nem tiltakozott a szovjet hadsereg aktivizálódása ellen. Az eseményeket végig követte, nem pedig irányította, november 4-én pedig felelőtlenül keltett reményt a nemzetben nevezetes rádiószózatával – ha valaki, hát ő maga pontosan tudta, hogy sem a kormány nincs a helyén, sem csapataink nem állnak rendszerszinten, regulárisan harcban.

Javára írható emberileg, hogy az ellene és társai ellen indított kétségtelenül koncepciós perben az utolsó szó jogán azt mondta: „Sorsomat a nemzet kezébe teszem. Védelmemre semmit felhozni nem kívánok, kegyelmet nem kérek.” Ez férfias tartásról tanúskodik, ami tiszteletet érdemel. De életműve egésze egyértelműen egy súlyos bűnökkel terhelt kommunista pályafutása. Nagy Imréből nem saját tettei, hanem a bőrüket és a nemzettől ellopott vagyont mentő állampárti gazemberek faragtak hamis bálványt, amikor 1956-ot meghamisítva, saját áldozataik holttesteiből egérutat építve könnyed mozdulattal átléptek a diktatúrából a gengszterváltás húszéves anarchiájába. Ebből következik, hogy Nagy Imre kultuszát és szobrát is ennek fényében kell megítélnünk. Nagy Imre nem 1956-nak, hanem a véres diktatúra kiépítésének és működtetésének volt főszereplője. Nem hős.