Nagyböjt szent negyven napja

„Pedig a mi betegségeinket ő viselte, és a mi fájdalmainkat ő hordozta.”
(Iz.53.4)

Szigorú böjti nap. Neki negyven ilyen volt, egészen Feltámadásig. Nem csak a péntekek, és pláne nem csupán a hamvazószerda meg a nagypéntek. Ezen a mostanin viszont nem tudott úgy rákészülni a Világ Világosságának eljövetelére, mint más időkben. A tavalyi is másabb volt, mint szokott, de számára 2022 negyven napja mindennél embert próbálóbbnak ígérkezett.

***

Először a betegség. Hát persze, hogy akkor kapta el, amikor mindenki más már kifelé jött belőle. „Nem kellek én még ennek a kósza vírusnak se” – mondogatta félig tréfásan szomszédasszonyának, Valikának, akivel már negyven éve laktak egymás mellett. Milyen érdekes, gondolta, pont negyven éve, minden böjti napra jut egy teljes év. És ha belegondolt ebbe a majdnem két emberöltőnyi időbe, szinte beleborzongott, mennyi minden is történt azóta.

Persze nyolcvan felé nem is marad más, mint a belegondolás, az elmerengés az idő rövidségén. Na, meg a húsmentes hétköznapok. Nem azért, mert nem tellett rá, hanem mert az orvos azt mondta, hogy a köszvényt nem szabad hússal etetni. És bizony, sajgó végtagjai is ugyanezt mondogatták rendre, amikor csak hajnalonta felkelt az ágyból (inkább felkászálódott) vagy leült egy székre (inkább leroskadt). 

Valikának persze jó, a két gyereke közül egyikkel se veszett össze, ő meg még az egy szem fiát se látja soha, azt se tudja, él-e, hal-e, kivel van, kit hagyott ott, gondol-e még rá néhanapján? Istvánra, az apjára, az ő férjére biztosan nem. Miatta tagadta meg a gyerekét. Amiatt a durva, verekedős, iszákos ember miatt, akibe addig volt szerelmes, ahogy megfogadta: „míg a halál el nem választ”. 

De hát hova panaszkodjon már? A gyerekkel nem beszél, az unokái is úgy nőttek fel, hogy nem ismerik a nagyanyjukat, és ez a legutóbbi tíz év, amióta tart a magányossága, úgy nyomta rá a szeretetlenség bélyegét a lelkére, hogy az a billog a hitét is majdnem kiégette.

***

Aztán jött a kampány. És neki olyan nehéz volt elviselnie, mintha csak tőrt döftek volna a mellkasába, amikor reggelente a boltban hallgatódzás nélkül is hallotta az acsargásokat. Amikor a tévében és a rádióban mindegyikük azt mondta, hogy a másik hazudik. Amikor egyetlen olyan pillanat sem volt, hogy a világ megpihent volna, hogy na, akkor most imádkozzuk el a fájdalmas olvasót, vagy hallgassunk el néhány percre, hátha az ordító csend hangosabban könyörög Istenhez az égbe, mint az összes, gépiesen elmondott, félig igaz ima. 

Nem szerette, hogy az emberek nem szeretik egymást. Nem szerette, hogy a családok közt is ellenségeskedést szít ez vagy az a párt. Értette, tudta, ismerte, látta, felfogta, de nem szerette. Nem szerette, akár a „kegyes hazugságot”. Rá is pirított az orvosra, amikor Istvánról nem mondta el az igazat. „Hagyja abba! Csak annyit mondjon, mennyi még? Egy év? Egy hónap? Egy hét?” – sziszegte haragosan, de arra azért ügyelve, nehogy hangja átszűrődjön a folyosó falán át a kórterembe. 

Vajon a fia is ezt kérdezi magától, amikor néha eszébe jut? Hogy „meddig él még az anyám”? Vagy a végső szemhunyásig találkozni fognak még, hogy kibéküljenek? Hogy bocsánatot kérjen tőle a fia?  Ej, legalább magának nem akart hazudni. Hogy ő bocsánatot tudjon kérni a fiától? Úgy érezte, nincs ereje hozzá. Most még nincs. Lesz-e valaha? 

Pont, mint ebben a kampányban. Valaki mond valamit, aztán letagadja. Akár háromszor is, kakaskukorékolásig. És senki, egyetlen egy se mondja, hogy „elnézést, nem mondtam igazat”. Egyik száján se jön ki, hogy „bocsánat, tévedtem, nem úgy van”. Ha valaki, akkor ő pontosan érti, hogy miért van ez így. Nagy erő kell ehhez. A legtöbbször megfizethetetlenül nagy. 

***

Végül jött ez a háború. Ez a veszedelem, aminek még a gondolata is olyan erősen szorította el a torkát, mint amikor egy nagy ásítás után hirtelen fájdalmasan görcsbe ugrik az ember álla: nem akarja, mégis megtörténik néha. És sosem tudni, hogy mikor. Ez a háború, gondolta. A lelkiismeret és a józan ész akaratlan görcse, amit vagy a halál old fel, vagy magától múlik el, pont olyan hirtelenül és megmagyarázhatatlanul, ahogyan jött. 

Sajnálta a menekülteket, és ő is segített abból a kevésből, amije volt. Így élve meg a tulajdonképpeni böjtöt, ami mindig valaminek az elvonásával, valami szeretettnek a megtagadásával jár. Nem úgy persze, ahogy fiától tagadta meg a szeretetét, még akkor, amikor István élt, félve attól, hogy mi lesz, ha a férje rájön, hogy kibékültek. Hanem úgy, hogy az ember magára veszi mások keresztjét, és hordozza a negyven nap alatt a feltámadás reményében. 

„Már, ha van feltámadás” – villant hirtelen elméjébe, de rögtön el is hessegette magától ezt az ártalmas gondolatot, mert úgy érezte, hogy ha ennek a hitét eldobja magától, semmije se marad. Önzőség ez akkor, nem pedig valódi hit? Ki tudja? Lehet. De visz valamerre, és pont arrafelé visz, amerre a valódi Isten-szeretet is. Ki tudja, talán útközben, vállán a saját magának ácsolt kereszttel megjön majd a világosság is. És talán megjön Cirenei Simonként a fia, hogy kicsit átvegye a patibulumot. Addig meg maradnak a menekültek, az adománygyűjtés a parókián, az imalánc a békéért és a szenvedés.

***

Egyre gyakrabban gondolt arra, hogy jó lenne már végre befejezni. De nem lehet. Még nem! Hiszen saját magát betegítette meg, saját magának hazudott és a saját háborúját vívta önmaga ellen. Addig nem adhatja fel hát, amíg szemernyi esély is van arra, hogy a bűnbánat keresztjét letegye fia lábai elé. 

Nincs már sok idő. Nagyböjt szent negyven napja lassan véget ér.