Nagyon buta férfi

Bátyám újabban magyarul álmodik. Nagy szó ez nála, ötven éve ment ki a Dajcsba, ahogy akkoriban mondtunk, és ez természetesen a Bundesrepublikot jelentette, és nem az NDK-t a szőrös mellű úszónőkkel. Mert akkoriban még két Németország volt. És a bátyámnak, ha honvágya támadt, hát csak vett egy Népszabadságot – ezt ott is lehetett kapni, néhány egyéb kelet-európai újsággal együtt –, beleolvasott az első oldalba, és máris elmúlt a honvágya. Jól érezte magát, odaát, na. Annak ellenére, hogy hamar kiderült: nem szám, ha valakinek láda söre van a pincében és használt BMW-je a háza előtt. Itthon – a fiatalabbak kedvéért mondom –, nemhogy ládányi, de sokszor néhány üvegnyi sör sem volt a boltban. BMW-ről nem is álmodhattunk, legfeljebb Trabantról, meg később: Ladáról.

Egyszóval jól érezte magát, lubickolt a média sokszínűségében, hogy olvashat ilyet is meg olyat is, nem kell aggódni, hogy hazudnak a politikusok, mert persze, hogy hazudnak, ez náluk szinte kötelező – tisztelet a kivételnek –, de úgyis lebuknak majd egyszer. Megírja az újság. Beszámol róla valamelyik televízió. Vagy rádió. Egy dolog hiányzott neki. A magyar nyelv és a magyar humor. 

– Bizonyos dolgokkal ott nem lehet viccelni – mondta nekem, ha nagy néha hazajött. – Például Hitlerrel.

Ezt érdekesnek találtam, mert itthon bennünk az tartotta a lelket, hogy reggeltől estig röhögtünk a hülye Brezsnyev elvtárson és kiszolgálóin. A Kárpátok géniuszán vagy éppen a magyar krumplileves kedvelőjén. 

(Ezen a ponton határoztam el, hogy mindent nem fogok megmagyarázni. Tele lennék zárójellel meg lábjegyzettel.) 

Szóval Péter – így hívják a bátyámat – elég jól érezte magát a Dajcsban, rockzenészként dőltek hozzá a nők, többször meg is nősült, elvált, újra próbálkozott. Ennek ellenére minden ott sem volt kerek. Egyszer például zenekari szünetben odament hozzá egy kapatos hazafi és megkérdezte, hogy honnan érkezett, mert érezni a kiejtésén, hogy nem echte német.

– Magyarországról.

– Akkor te elveszed a munkámat – állapította meg a pirospozsgás jóember.

– Miért, te tudsz gitározni? – kérdezte tőle Péter és odanyújtotta a hangszert.

Szóval nem volt az élet fenékig tejfel, mert sokszor éreztették vele, hogy mennyire nem frankó az a hely, ahonnan érkezett. Ő viszont nem hagyta magát. Mivel szeretett olvasni, egy idő után megbirkózott a Thomas Mann körmondataival és Hesse cizellált írásaival is. Egyre többet társalgott németül és egy idő után már németül álmodott. Amikor jó tizenöt éve kint jártam náluk, néhány sör után elmeséltem, hogy itthon mekkora disznóságokat csinál a hazai kormány, hogy lebuktunk Európa előtt, mert a miniszterelnökünk hazudott a költségvetési hiányt illetően, de az ellenőr, egy Brüsszelből érkezett pénzügyi biztos kiderítette a csalást. Hogy a határon túl élő magyarok ellen kampányolnak, velük riogatnak ahelyett, hogy megpróbálnák segíteni őket; itthon árakat emelnek, inflációt gerjesztenek, és eladnak mindent a Nyugatnak, ami még eladható – nos, akkor Peti felesége megkérdezte, hogy miért ilyen miniszterelnököt választottunk.

Én nem őrá szavaztam, feleltem. A következező kérdés az volt, szeretek-e Magyarországon élni. Mondjuk ezen úgy meglepődtem, hogy hirtelenjében nem sok minden jutott az eszembe. Aztán persze erősködni kezdtem, hogy nyilván, hogy utánozhatatlan és egyedi a nyelv meg a kultúra, a népzene és a magyar tánc, a színházak, a filmek és a zenék, de éreztem, hogy ez csak olyan üres fecsegés, lyukas duma, magyarázkodás. Eltoltam a politikával. Kissé lehangoltan ért véget az este.

Sok év telt el azóta, és manapság Péter újra magyarul álmodik. Messengeren beszélgetünk, jókat röhögünk – mint általában szoktunk –, míg hirtelen el nem komorul, és bár néha közben még fel-felnevet saját magán, de ezt mondja:

– Tudod, úgy érzem, elbasztam, hogy kijöttem ide. Otthon kellett volna maradnom. Utolért a kommunizmus.

Nem kell megkérdeznem, miért mondja ezt, ismerem őt annyira, meg a nyugati médiát. A véleményterrort, hogy csak a fekete életek számítanak, a genderpolitikát, meg azt, hogy „mindenről az öreg fehér férfiak tehetnek.”. 

– Ezt már nekem is írta egy itteni ürge a Facebookon. Megválaszoltam neki, hogy én is öreg, fehér férfi vagyok – nevet keserűen. – És megkérdeztem, hogy vajon miről tehetek én, aki a háború után születtem? Erre persze nem tudott mit válaszolni.

Mondanám, hogy jöjjön haza, de ott a német felsége, a német lánya, a német unokája. Egy sem beszél magyarul. A lánya, aki egy roppant kedves és vicces teremtés, annyit tud magyarul: „Nagyon buta férfi”.

– Hát igen. A nagyon buta férfi most legszívesebben hazamenne, Magyarországra, elmenekülne a német áldemokráciából – mondja még búcsúzóul.

A férfi, aki magyarul álmodik.