Nagypénteki koldusok

„…nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem.”
(Nagy László: Adjon az Isten)

Nagypénteken a bánat különféle módokon érkezhet hajlékunkba. S jöhet helyette az isteni gondviselés ellentettje is, sötét alakját a szánalom és együttérzés köpönyegébe rejtve az avatatlan szemek elől. Nem is sötétség ez, hanem csupán a fény hiánya. Nem gonoszság, hanem az emberség nemléte. S bárhogyan cselekszik az, akit ez az erő cselekvésre kényszerít, tette vagy így, vagy úgy, de helytelen lesz.

Csengetnek. Ajtót nyitok. Egy nő és egy gyerek áll az ajtóban. Vélhetőleg anya és fia. Ruhájuk tiszta, rendezett. 

– Tessék parancsolni! – mondom én, jövetelük okát tudakolva, s az asszony késedelem nélkül mondja a minden bizonnyal régóta használt, jól begyakorolt szöveget:

– Ne haragudjon, és szégyellem is magam, hogy ilyet kérek, de ha esetleg lenne pár forintja vagy élelme nekünk, azt megköszönnénk, mert…

Nem hallgatom végig, becsukom az ajtót. Nem is becsukom, hanem rájuk csapom, iszonyatos erővel. Nem szándékosan, hanem mert az erkélyajtó nyitva, s a lépcsőház felé erős légáramlatot képez. Az akarat tehát az enyém, a véghezvitel formája pedig a kereszthuzaté.

Kereszthuzat… Milyen furcsa ezt a szót pont ekkor, pont itt használni. A kereszt napján. A bűnöktől való megváltás napján. S bűn-e a szegényeken nem segíteni? Bűn-e a koldusnak nem adni? Igen, az. Csakhogy… ezek az én „koldusaim” – nem szépítem, nem árnyalom – kövérek voltak. Kövér anyuka a kövér kisfiával kért tőlem alamizsnát. Pénzt vagy élelmet. S noha jól tudom, hogy az esetek néhány százalékában a kövérség valamilyen betegség állapotjelzője is lehet, biztosan tudom, hogy ez esetben másról van szó. Biztosan tudom. Biztosan tudom? Nem tudhatom biztosra. Csak prekoncepcióim lehetnek. Na és amolyan posteriori tudás. Régen, a falunkban ez idő tájt járkáló koldusokról. Akik… 

Ülök a szobában és tépelődöm. Vajon krisztusi módon cselekedtem? Kértek, és nem adtam. Kopogtattak, és nem nyertek bebocsátást. Mekkora az én hitem? Mekkorává vált az én hitem ennek a tettnek a súlya alatt?

A folyosóra lépek, kinyitom a bejárati ajtót. Kinézek, ki tudja, talán abban reménykedem, hogy még itt vannak a házban valahol. A lépcsőfordulóban a szomszéd áll.

– Magához is bekopogtattak? – kérdi. – Szemtelen népség. Ezt játsszák el az összes ünnepen. Nem is értem. Rendes házban laknak, jó kocsikkal járnak… Ilyenkor meg hirtelen átváltanak „éhezőbe”.

– Szóval máskor is szoktak itt koldulni? – kérdezek vissza reménykedve én, az új lakó, hogy balsejtelmem okán a saját hitemet védjem.

– Ezek? Ezek mindig. Az alattunk lakó néni tavaly adott nekik sonkát meg egy kis pénzt. Másnap visszamentek hozzá, hogy kellene még valami kaja, meg még egy kis pénz. És amikor a néni elzavarta őket, átkozódni kezdtek.

Beszélgetünk még pár mondat erejéig, amolyan semmiségekről, aztán mindketten megyünk a dolgunkra. Mégsem nyugszom meg. Vajon melyik a nagyobb csalás Isten szemében? Amit ők tettek, vagy amit én? Megítélhetem-e őket anélkül, hogy én magam bűnbe ne esnék? Isten látja lelkemet (na igen, Isten látja), az utakat járva mindig adok pár forintot a piros lámpánál állónak. És adok a járdán kéregetőnek is. Pedig ki tudja, a szándékaik, a nyomoruk, a kérésük mennyivel tisztább, mint ezeké volt itt, az ajtóm előtt? Vajon azáltal, hogy ítéltem, egyben meg is ítéltettem?

Fogalmam sincs, hogyan cselekednék, ha újra becsengetnének hozzám. Lehet, hogy ugyanúgy. A régi beidegződések nem tűnnek el egyik pillanatról a másikra. Az előítélet, pláne, ha tapasztalattal párosul, úgy bele tudja égetni magát a lélekbe, akár egy sátáni billog. 

***

Amikor ezeket a sorokat írom, a megdicsőült Krisztus már feltörte a halál pecsétjét, kilépett a barlangból és megjelent tanítványainak. Én még mindig a saját barlangomban vagyok. Várva, hogy szörnyű nagy vétkemet a fejemre olvassák. Hogy újra bekopogjon hozzám valaki, aki majd ezt mondja: 

„..éhes voltam, és nem adtatok nekem enni; szomjas voltam, és nem adtatok inni; idegen voltam, és nem fogadtatok be; ruhátlan voltam, és nem takartatok be; beteg voltam és börtönben sínylődtem: és ti nem látogattatok meg engem!” (Mt 25,45)