Ne szólj szám

El kellett menekülnöm a városból. El az országból. A főnököm kiabált velem. Ki akartak rúgni a pártszimpátiám miatt. A főnökömet megfenyegették, hogy kirúgják miattam. Ehhez hasonló ostobaságokat lehet olvasni azon a közösségi hírportálon, amelyről Merkel asszony már 2015-ben letiltatta a migrációt bíráló német honpolgárokat. Különösen egykori kedves ismerősöm jeleskedik ebben, aki sokoldalú és több nyelvet beszélő, kifejezetten tehetséges értelmiségiként szakipari munkát végez több esztendeje Britanniában, ott él családjával egyetemben.

És azóta fúj. Fúj mindenre, ami itthon maradt, a miniszterelnökre, a borzasztó itthoni életre, talán még a magyar időjárásra is. Ismerősöm nálam jóval fiatalabb, az elmúlt rendszerben csupán gyermekéveit élhette. Nem biztos, hogy emlékszik az éles fájdalomra a gyomorban, mikor egy rendőrt megláttunk, vagy a határhoz közeledtünk. A szorongásokra a március tizenötödikei, nem törvényes (!) felvonulások alkalmával, amikor kigyomláltuk a nemzeti színű kis papírzászlók közül a sarló-kalapácsost a Batthyány-örökmécses körül, amikor soha nem tudhattuk, hogy békében hazaérünk-e aznap vacsorára, vagy megvernek minket is a Lánchídon, mint sok más sorstársukat mondjuk egy évvel korábban. 

Nem tudom, emlékszik-e arra, hogy embereket (nekem is volt ilyen kollégám) nem vettek fel a gimnáziumba, vagy kirúgták onnan, mert kiderült, hogy hittanra jár, hogy nem mehettünk külföldre csak háromévenként, illetve meghívóval gyakrabban, de akkor számíthattunk arra, hogy csúnyán beszélnek majd velünk a határon, azt feltételezve, hogy a minket meghívó rokonunkhoz hasonlóan mi is kint szándékozunk maradni. Hogy aki mégis elment, annak az itthoni lakását elvette az állam, hacsak korábban maga nem gondoskodott arról, hogy átírassa otthonát más nevére.

Tudja-e, hogy a nyugati országokba ösztöndíjjal induló tudományos munkatársakat házastársaik zsaroltak azzal, hogy disszidálási szándékkal feljelentik őket a rendőrségen, ha nem viselkednek így vagy úgy, és akkor majd minimum visszafordítják őket a határról? (A maximumot az olvasó képzeletére bízom.)

És mindez a langymeleg Kádár-korban, nem a Rákosi-terror idején, és nem az ’56-ot követő vészterhes néhány évben. Nem, mindez a nyolcvanas években történt. A papíron elcserélt tanácsi lakások (valójában eladták őket), a Ladák és Trabantok idejében. Mikor e sorok írója azért nem kapott fizetésemelést, mert volt egy tízéves „ezerkettes” Ladája. Ferinek Ladája van, mondta a főnök.

Na és? Mégsem rohantunk ki sírva Nyugatra. „Szívet cseréljen az, aki hazát cserél”, írta Tompa Mihály. Pedig ő írta ezt is 1849 után: „Neked két hazát adott a végzeted, Nekünk csak egy – volt! az is elveszett!”

Mégis itt maradtunk. A bátyám akkor már kint élt Németországban. Utánamehettem volna. Sokan mások az ’56-osok után mehettek volna. Erősebb nemzedék lennénk? Nem, mert a bátyám is kiment. Igaz, nem azért, mert rossz sora volt itthon, hanem mert több pénzt akart keresni, és eredetileg nem is állt szándékában a „disszidálás”, de ez egy hosszú történet. Valamiért így alakult. 

Azóta is honvágya van. Mikor hazafelé vezet és elhagyja a bécsi erdőt, ereszkedni kezd az út és vele az autó lefelé, a Kisalföld lankái irányába, akkor mindig úgy érzi, hogy hazaérkezett. Hogy más itt a levegő. Megmagyarázhatatlan érzés, de ez van. Azt hiszed, hogy a hazámat magammal vihetem a cipőm talpán? – kérdezte Danton, mikor jó barátai figyelmeztették, hagyja el az országot, mert Robespierre a fejét véteti. Bajcsy-Zsilinszky Endrét is meg akarták menekíteni, Szerb Antalt is. Ezek nyilván szélsőséges példák, nem kell mártírnak lenni, „nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet”, írta József Attila. 

Vannak olyan esetek, amikor tényleg el kell menekülni. Ilyen volt a háború előtt, alatt és után, és ilyen volt 56 is. És sokan visszajöttek. És mások, akik odakint maradtak, életük végéig bizonygatták, miért kellett elmenekülniük. De nem a népet szidták, nem azt mondták, hogy a főnökük csúnyán beszélt velük, vagy ki akarták rúgni őket a pártszimpátiájuk miatt az állásukból. (Ami, ugye, nem bizonyosság, csak előfeltételezés.) Hanem, mert ki akarták végezni őket, vagy már el is vették a földjüket, gyárukat, házukat, vagyonukat, mert a szomszédért már jött a fekete autó, mert csengőfrász volt, zsarnokság. 

Ma szabadság van, és az Európai Unió megalakulásának egyik célja éppen a szabad munkaerő-vándorlás volt. Hogy unión belül mindenki odamenjen munkát vállalni, ahová csak szeretne. Akkor meg mi a baj? 

Azért egykori ismerősöm egyszer elárulta magát, amikor valami olyasmiről beszélt, hogy nem szólhatott a szomszédban üvöltöző másik bevándorlónak, mert akkor az belevágta volna a kését.

Ezekről a sztorikról mindig az a vicc jut eszembe, mikor Brezsnyev elvtárs meghal, és odaát a pokolban vagy a mennyben (kinek-kinek ízlése szerint) a cár már repesve várja, új hírekre szomjasan.

– Mi a helyzet a nemzetiségekkel? – kérdi.

– Azokkal sok a baj – legyint szomorúan a pártfőtitkár.

– Hát, igen – állapítja meg szomorúan a cár. – Ez az én időmben is így volt.

– És a gabonával?

– Rossz a búzatermés, külföldről kell behoznunk.

– Az én időmben szintén – bólogat őfelsége. – Hát akkor mi az új? Mit sikerül nektek létrehozni, amit nekem nem?

– A vodka – feleli büszkén Brezsnyev. – A vodka az két fokkal erősebb.

– Ez tényleg szép – válaszolja a cár elgondolkodva. – De mondd csak – kérdi aztán –, igaz szívedre: Érdemes volt ezért a két fokért forradalmat csinálni?

Lefordítva: érdemes volt kimenni azért, hogy ne a főnök szóljon be nekünk, hanem a szomszéd? Pirandellónak van egy kiváló regénye, a Mattia Pascal két élete, melyben a főhős nyer a lottón, és mivel halálhírét keltik, s véletlenül egy ismeretlen halottról hiszik, hogy ő az, és azt temetik el helyette; új életet kezd más néven, másik városban. Újra szerelmes lesz, újra megnősül. Ám egy idő után ugyanolyan lesz minden, mint amilyen az előző életében volt. Zsémbel az asszony, zsémbel az anyós, hülyék a rokonok, stb. A regény végén úgy dönt, sok év után mégis hazamegy, azokat otthon már úgyis megszokta. Él a régi feleségével és az anyósával, és időnként virágot visz a saját sírjára. 

A bátyám, mikor 1970-ben kint maradt, először élvezte, hogy van egy ócska, használt BMW-je és láda söre áll mellette a garázsban. Elég gyorsan rájött, hogy ott mindenkinek van láda söre és használt BMW-je. Csak akkoriban nem lehetett olyan egyszerűen hazajönni. Ez az egyetlen különbség, a többi nyafogás. Rossz érzés ezt hallgatni. Ahogy Tompa Mihály írja:

„Testvért testvér, apát fiu elad …
Mégis, ne szóljon erről ajakad,
Nehogy ki távol sír e nemzeten,
Megútálni is kénytelen legyen!”