„De a törpök élete nem csak játék és mese!” (Hupikék törpikék)

Képernyőfotó: Youtube

Vajon közülünk hányan szoktak teli szájjal kacagni azon, amikor két öreg egymást üti, veri, kergeti? És mennyien nézzük meghatódva, mosolyogva, amint az idős emberek kolóniájában a sok szépkorú féltő szeretettel veszi körül azt az egyetlen mamókát, aki velük él? S hogy nevetünk azon, amiért meg akarja zabálni őket egy gonosz szörnyeteg… Akik esetleg furcsának találnák e sorokat, azok számára meglepő bejelentést tartogatok: Tom és Jerry idén 78 évesek, a hupikék törpikék pedig csoportosan sétáltak be a 60 pluszosok táborába. Hogy a Heller Ágnessel együtt gyerekeskedő, idén 81 éves Hófehérkéről már ne is beszéljünk…

A 2D társadalom elöregedése

Anno nekünk nem jutott ezekből a belga és amerikai csodákból. De amiben részünk volt, az pont megfelelt. Mi több, sokkalta jobban szerettük a saját szocialista mesehőseinket még azután a totális amerikanizálódás után is, ami a kőkorszaki szakikkal, Magilla Gorillával, valamint Szilveszterrel és Csőrikével, na meg persze a kengyelfutó gyalogkakukkal indult, hogy sorban kövessék őket a többiek.

Néhai gyermekkorom kultikus lengyel rajzfilmje volt a Varázsceruza (Zaczarowany ołówek), a Se-ma-for Stúdió remeke. S amikor ezt mondom, egyáltalán nem ironizálok. Mesteri alkotás volt a maga egyszerűségében. A kisfiúnak volt egy ceruzája, amivel minden, amit rajzolt, megelevenedett. Nem tudom, ki hogy van vele, de számomra meghatározó élmény volt. Egészen ötéves koromig egy együléses kis piros sportkocsit akartam rajzolni. Utána már egy együléses kis piros sportkocsit és egy jó csajt. Akkor még nem tudtam, hogy ha a sportkocsit kétülésesre rajzolom, akkor további firkálás nélkül is lesz csajom.

Na hát ez a lengyel kisfiú ebben az évben tölti be a 54-et. Még ereje teljében van ugyan, de már nagyon nem árt fizetése egy részét nyugdíj-előtakarékossági számlára rajzolnia. Mert akár őt, akár a törpöket, akár az agg macska-egér párost nézzük, sok jóra nem számíthatnak nyugdíj szempontjából. Nevetséges 2D-s utódaiktól semmiképp. A fázisrajzos történet-megjelenítés alkonyán ugyanis egyre-másra születtek a felejthető, rosszul tervezett karakterek, a slendriánul összecsapott kerettörténetek. A 2D Univerzum nem is próbálta véka alá rejteni saját haldoklását.

Aztán a számítástechnika térnyerésével minden megváltozott. Persze nem rögtön, mert kezdetben senki nem számított ekkora mértékű 3D-invázióra. Ám viszonylag rövid időn belül úgy tolakodtak be képernyőinkre ezek a mesegyilkos, erősen pixeles, szögletes csinálmányok, hogy egy időre a kedvünk elment mind a mozizástól, mind a délutáni matinézástól.

Dimenzió-migránsok

A kezdeti suta és szemet bántó próbálkozások után az első, valóban minőségi, s valóban élvezhető 3D-s mozifilm a Toy Story 1 volt, 23 éve. Ezt követte három évvel később az Egy bogár élete. Ugyan mindkét alkotás meglehetősen kezdetleges technikával bír, de a briliáns történet-kidolgozás és a szokatlanul emberközeli karakterábrázolások révén máig élvezhető minőséget ad.

Nem így mindezen filmeknek a sorozatváltozatai. A különféle tévés mesecsatornákra nagyipari módszerekkel gyártott 3D-s mesék annyira kikezdték gyermekeink szépérzékét és kreativitását, hogy azt már csak a sokkal később megjelenő, minőségi animék tudták némileg rehabilitálni.

2D-s hőseink tündökletes bukása pedig tovább folytatódott. Az egyszerű gyerekszobákban jobbára már csak franchise termékekben megjelenő klasszikusok virtuális sírján való ugrálást pedig az jelentette, amikor megjelentek a klasszikusok térhatású remake-jei.

Tévedés ne essék, nem vagyok a fejlődés ellen. Amennyiben a fejlődés evolúció, s nem devolúció. Ha tehát az új dimenzió nem csupán a szemnek próbál valami pluszt nyújtani, olyanformán, hogy az értelemtől veszi el az ehhez szükséges plusz helyet, akkor rendben van. Ilyen azonban szökő évente egyszer születik.

S a meseforradalom ezen a vonalon még messze nem állt meg. Igen komoly erőfeszítések vannak arra nézvést, hogy úgynevezett fúziós filmek jelenjenek meg a piacon. Nem a Bolondos dallamok-féle értelemben, hanem ténylegesen. Amikor a színészeket (élőket és elhunytakat egyaránt) végre úgy meg lehet majd jeleníteni egy filmben, hogy magukra a művészekre már nem is lesz szükség. Csupán a számítógépbe táplált hangjukra és gesztusaikra. Így válik szép lassan minden mozifilm 3D-s rajzfilmmé. Immáron a mese sajátos bája és tudást hordozó tartalma nélkül.

***

William Hanna, Joseph Barbera és Walt Disney gyermekei pedig digitálisan javítva mennek fel celluloid szülőföldjükről az öröklétet jelentő felhőbe. De ez már nem ugyanaz. Ez már olyan steril, mint a lombikban tenyészett hús. A lényeg hiányzik belőle. Pont mint az ős-moziélményből, amiben utoljára valamikor 1996-ban volt részem, amikor a Corvin Moziban A Függetlenség napja az első tíz percnél megállt, majd szépen beégett. Mire egy sztentori hang felkiáltott valahol hátul: „Dik mán, more, nem dzsavel az Indenpendensz!”

Hála az égnek, néhány év múlva erre se lesz szükség. Egyszerűen rávetítjük 3D-s avatarunkat a pláza megfelelő moziszékére, és ki sem kell mozdulnunk hazulról. És csak mi fogjuk tudni, hogy az avatarunk kezében lévő olvasztott sajtmártásos nachos az valójában egy piros lábasból kenyérvéggel mártogatott pörköltszaft.