Néma sikoly

„Isten meg fogja bocsátani egy anyának, amit gyermeke boldogságáért tesz.”
(Molnár Ferenc)

Cseh Katalin után egy másik momentumos, Tölcsér Borbála is beállt azok sorába, akik szerint az abortusszal máskülönben semmi, de semmi gond nincsen. Igen, mindezt két iskolázott, élete virágzó szakaszában lévő nő mondta.

Mit akar a Momentum?

Amint arról korábban honlapunkról is értesülhetett a tisztelt olvasó, a foglalkozását tekintve szülész-nőgyógyász orvos, amatőr szinten ultraliberális EP-képviselő Cseh Katalin tavaly nyáron azzal sokkolta a magyar közvéleményt, hogy születésnapja alkalmából egy abortuszpárti szervezetnek gyűjtött pénzt. Most pártja másik üdvöskéje, Tölcsér Borbála is beállt a sorba, arról panaszkodván, hogy a tizenkettedikes diákoknak kiadott biológiakönyv túlságosan abortuszellenes. Nem tudok szó nélkül elmenni amellett a tény mellett, hogy a gyermekgyilkosság intézményesített formájáért két nő kampányol, ráadásul az egyik közülük felesküdött orvos. S amellett sem tudok elmenni, hogy valamikor a liberalizmus az emberi jogok kiharcolásáról és azok védelméről szólt. Nem pártpolitika volt, hanem egyetemes emberi minimum. 

Ezzel szemben egyre inkább kikristályosodik egy olyan ellenzék képe, amelyiknek öregedő szimpatizánsait a DK, míg fiatal reménységeit a Momentum gyűjti egy csokorba, hogy rajtuk mindig, minden esetben, minden hír, minden kormányintézkedés kapcsán agymosást hajtson végre. Munkájukat sajnos igen nagy hatékonysággal végzik. Ahogyan Brüsszelben, úgy Budapesten is, tehát egyszerre két fronton támadják saját hazájukat, szétszórva maguk körül az individualizmus gyomjának fertőző magvait. Ami igazán döbbenetes, hogy a folyamatos népességfogyás mellett is folytatják e tevékenységüket. S a „művelt” nyugat vállt vállnak vetve támogatja őket. Mint például az unió részét ugyan nem képező, ám arra intézkedéseiben nagy hatást gyakorló Ausztrália, ahol az utóbbi tíz évben 228 férfi (értsd: férfivá operált nő) esett teherbe. Mert egy liberális szerint férfinak teherbe esni dicsőség, nőnek fertelem…

Döbbent csend

Középiskolai tanulmányaimat egészségügyi szakon végeztem. S minden évben minden osztálynak levetítettek egy dokumentumfilmet, amit egy bizonyos Dr. Bernard N. Nathanson készített. Nathanson orvosi praxisa első szakaszában 75 ezer abortuszt hajtott végre. Többek között saját barátnője tőle fogant magzatát is ő abortálta. Aztán megtért, katolizált, s onnantól kezdve az abortusz elleni kampány vezéralakja lett. 

Az általa készített dokumentumfilmben brutális őszinteséggel beszél arról, mit kell kiállnia a beavatkozás során a nőnek, s az orvosnak. A képsorokon pedig láthatjuk azokat a maradványokat (picinyke kezeket, lábacskákat, fejecskéket), amik látványa egy életre beleég a retinánkba. A film máskülönben egy statisztikai adattal kezdődik, miszerint a művi abortusz a nők 2-5 százalékánál azonnali, míg 15-20 százalékuknál későbbi szövődményeket okozhat. 

Minden év minden vetítésén ugyanaz történt. Az osztályra néma, döbbent csend borult. S aki most megnézi ezt az alig félórás filmet, ugyanezt fogja érezni. Mármint… ugyanezt fogja érezni, amennyiben képes érezni. Amennyiben képes emberként érezni, s nem valamiféle álhumanitárius, áldemokratikus, álliberális gondolatfelhő lepi el az agyát. A film a magzat oldaláról mutatja be a művi abortuszt, s lépésről lépésre végigmegy azon a borzalmas procedúrán, aminek a vége… halál. Halál, írom, pedig ahhoz, hogy ezt a szót használjam, valamiféle konszenzusra kéne jutnom azon embertársaimmal, akik szerint az élet a szülőcsatornából való kibújással kezdődik. De vajon milyen közös nevezőt tudok kialakítani azzal a személlyel, aki Cseh Katalinhoz hasonlóan azon az „elven” van, hogy a kisbabákat egészen 9 hónapos korukig, sőt a megszületés után is lehet abortálni? A momentumos képviselő által anyagilag (is) támogatott szervezet ugyanis pontosan ezt vallja.

Hit és erkölcs

Római katolikus vagyok. Számomra nem kérdés, hogy az élet a fogantatás pillanatától kezdődik. Ugyanakkor pragmatikusnak is vallom magam, s ebbe bizony belefér, hogy saját hitemnek ellentmondva azt mondjam, néha bizony elkerülhetetlen ez a beavatkozás. E véleményem máskülönben teljesen egybehangzó azzal az orvosi szabállyal, mely szerint, ha a szülés során bármiféle olyan komplikáció merülne fel, amelyben az anya és a gyermek élete is veszélybe kerül, az orvos minden esetben elsősorban az édesanyát védi. Nagyjából ez az egyetlen olyan körülmény, amikor nem tudok mást tenni, mint hogy az anya mellé álljak. Ilyen esetben viszont tragédia történik. S e tragédiában nem az anya mondja ki a döntő szót, így nem övé az életen át tartó felelősség súlya sem. 

Hit és erkölcs, mondom, de rossz szavak, illetve inkább nem alkalmazható szavak ezek. Milyen hitről és milyen erkölcsről beszélünk akkor, ha valaki élteti és propagálja a tizenévesek hormongátló injekcióit, a transzvesztita emberek iskolai érzékenyítő előadásait, s más efféléket, de ugyanolyan vehemenciával kampányol a magzatgyilkosságok mellett is? Nincs olyan hit, nincs olyan erkölcsi mérce, amelyik ezt megengedheti.

***

Minden kor minden társadalmában, minden közegben tisztelet és kollektív védelem övezte a várandós, az áldott állapotban lévő nőket. Csak a magát modernnek hazudó XX. század hozta el magával a borzalmas „terhes” szót. Pedig a gyermekvállalás nem teher, hanem szükségszerűség. A világ legédesebb szükségszerűsége. Cseh és Tölcsér is sokat köszönhet neki.