Hirdetés

Michael Roth német szociáldemokrata államminiszter az ARD berlini közszolgálati tévével karöltve pocskondiázta a minap Magyarországot – a kiváltó ok (nem túl meglepő módon) a pedofíliát érintő gyermekvédelmi törvény volt. Roth Twitter-oldalán kifogásolta, hogy hazánk „államilag diszkriminálja” az LMBTIQ (!) embereket, mindez szerinte az európai értékek ellen irányul. Az ARD kísértetiesen magyaros nevű tudósítója, bizonyos Stephan Ozsvath pedig egyenesen azt írta, hogy Orbán Viktor a homoszexualitásból kreált ellenségképet. Nem éppen új keletű a német baloldal és a sajtó hadjárata Magyarország ellen, azonban ezen teljes pályás letámadásban érzékelhető, komoly különbségek mutatkoznak a keleti és a nyugati EU-tagállamok között, már a kritikai attitűd terén is.

A magyar parlament kedden elfogadta a pedofiltörvényt, és szinte borítékolható volt, hogy a nyugati érzékenyítő szelek nagy hullámokat vernek majd a hazai politika tengerén. Az olcsó hiszterizálás megtette hatását: a jogszabályszöveget egyáltalán nem ismerve, annak valódi tartalmát figyelmen kívül hagyva kezdtek hangulatkeltésbe a liberális jogvédőktől a vágyvezérelt médián át, egészen Michael Roth-ig.

Sokan a törvény saláta-jellegét kritizálták, és azt vetették a kormány szemére, hogy miért kell egy lapon említeni a homoszexuálisokat a pedofilokkal. Csakhogy épp ők mosták össze e két különálló kérdést. A módosítás egyik fele a kiskorúak szexuális tartalmaktól, ennek körében a homoszexualitás propagálásától való védelmét foglalja magában, valamint a gyermekek esetében történő nemváltás őrületét helyezi tiltás alá; míg a javaslat másik része a gyermekpornográfia arányos szankcionálását és a pedofilokkal szembeni komolyabb retorziókat tartalmazza.

Épeszű, józanul gondolkodó ember aligha helyezkedne szembe a fentiekkel. A legnagyobb bűnök közé sorolható a fejlődő, identitásukat kereső, fogékony kisgyermekek összezavarása az épp kialakuló önazonosságukban – visszafordíthatatlan károkkal jár a beavatkozás ebben az időszakban. A kérdéskörrel kapcsolatban Bagdy Emőke, a téma szaktekintélye véleménye lehet számunkra irányadó. Ma már óvodákba tuszkolt drag queenek (aki esetleg még nem hallott e jelenségről, saját felelősségre rákereshet) érzékenyítik sajátos mesékkel a 3-6 éveseket. Ezeket az eszement, természetellenes gyakorlatokat hivatott – még elterjedésüket megelőzően – megszüntetni a törvény. Mégis ezrek tüntettek ellene. Mégis óriási politikai- és sajtóhisztériát kerítettek az ügyből.

Mégis tollat ragadott Michael Roth Berlinből, hogy megírja, mennyire aggódik.

Ha valamilyen észrevétellel élünk, lehet és kell is megfogalmaznunk kritikát a másik állammal szemben, hiszen az európai együttműködés egyik motorja a nyílt és őszinte beszéd a kétoldalú kapcsolatok és a sokrétű kontinentális viszonyok tekintetében. A probléma nem itt gyökerezik: sokkal inkább az a gond, hogy amikor Magyarország irányába érkezik a bírálat, a tiszteleten alapuló párbeszéd szabályait felrúgva valamennyiszer az adott intézkedés megváltoztatását akarják kierőszakolni a nyugat-európai politikusok. Egyes esetekben az Európai Bizottság eljárási mechanizmusait segítségül hívva.

Korábban írtuk

Eközben persze nekünk is megvan a magunk kritikája – elképedten figyeljük, hogy az ellenőrizetlenül és számolatlanul beengedett harmadik világbeli migránsok komoly része munka helyett leterheli a német szociális rendszert. A nyilvántartások szerint egy évtized alatt a külföldieknek kifizetett segélyek összege majdnem megduplázódott, a külföldi segélyezettek körében pedig a 2015-ös bevándorlóhullámmal érkezett irakiak, szírek és afgánok összessége többséget képez. 

Felháborító továbbá, hogy a Die Welt egyik publicistája közlése alapján a német rendőrség kénye-kedve szerint kozmetikázza a statisztikákat, ha a migránsok bűnözéséről van szó – a zsidók ellen elkövetett atrocitások 90 százalékát a szélsőjobboldaliaknak tulajdonítják, miközben éppen az izraelita közösség tagjai nyilatkoztak úgy egy korábbi kutatás során, hogy az inzultusok 62 százaléka, és a fizikai támadások 81 százaléka muszlimoktól származik. Mindezzel a német állam azt a valóban aggasztó jelenséget palástolja, hogy súlyos támadás alatt állnak a zsidó (és keresztény) vallású lakosok a radikális iszlamisták jelenléte miatt.

Értékviták ide, kritikai felhangok oda: fontos különbség, hogy mi nem kellemetlenkedünk bele Németország belső ügyeibe, nem kívánjuk passzív-agresszív, vagy akár ténylegesen erőszakos politikai eszközökkel megváltoztatni egy másik állam intézkedéseit, közéleti attitűdjét, hozzáállását. Nem szólunk bele, ha esetleg újabb társadalompolitikai önsanyargatásra készülnek – legyen szó a multikulturalizmus elhatalmasodásáról, illegális és dologtalan migránsok millióinak importálásáról, vagy épp a harmadik nem és a melegházasság állami szentesítéséről. Minden ország belügye egyfajta politikai magánszféra… kellene, hogy legyen.

Ők viszont nem képesek megállni, hogy az élő fába is belekössenek, ha Magyarországról, vagy épp Lengyelországról van szó. Migrációval szembeni fellépés, koronavírus elleni védekezés, gyermekvédelem, hagyományos családok megerősítése – ezek azok a kérdések, melyek kapcsán mindannyiszor komoly nyomást helyeztek hazánkra, hogy változtassa meg az álláspontját. 

Nyilvánvalóan valamennyiszer az európai értékek, a jogállamiság, és az ősrégi trükk, a demokráciaféltés jegyében tették mindezt.

Érthető persze, hogy a német félnek problémás beidegződései vannak a más népek feletti uralomvágy terén – kiemelten a magyarok és a lengyelek irányában – a ’30-as évektől kezdődően. Azonban mindannyian jobban járunk, ha ilyesfajta hajlamaik a négy fal között maradnak. 

Amennyiben a nyugati magországok a korrekt kapcsolatépítés akaratát lecserélik az önkényes dominanciavágyra, erősen meginognak az uniós együttműködés alapjai. Célszerű volna visszatalálniuk az európai integráció alapítóinak eszmeiségéhez. Máskülönben nem jutunk messzire.