Fotó: MTI/Soós Lajos
Mesterházy Attila, a Magyar Szocialista Párt elnöke (b) átadja a Szabad Sajtó-díjat Németh Péternek, a Népszava főszerkesztőjének (j) a budapesti A38 Hajón 2013. április 9-én. Középen Láposi Elza, a Népszava kiadójának ügyvezető igazgatója
Hirdetés

Németh Péter úr, a Népszava főszerkesztője kényes kérdéssel hozakodott elő a magát független-objektívnek mutató, de valójában baloldali politikai napilap Vélemény című rovatában. Mivel pedig szerintem a kényes kérdések nem arra valók, hogy elhallgassuk őket, hanem hogy elbánjunk velük, ezért magam nemcsak hozzá merek, hanem, mivel érint, kénytelen is vagyok hozzászólni.

Németh Péter úr egyebet sem akart Közös szégyen című, írói vénától megkímélt, ugyanakkor egyértelműen lázító gondolatkezdeményezésével elérni, mint felháborodást, sőt szörnyülködést mutatni afelett, hogy a „magyar emberek eddig miért nem szállták meg a közpénzekkel kitömött állami televíziót és takarították ki onnan az összes hírhamisítót, akik hazudoznak a képernyőről.”

Németh Péter úr, úgy tűnik, akkora iramban nyargal, rohan el egyre messzebb a múltjától, hogy közben az emlékezni tudást egészen elfelejti. Eszébe hozom hát, és megpróbálom visszahelyezni saját emlékezetébe: bemutatom neki tegnapelőtti önmagát.

Amiket ugyanis a Közös szégyenben Németh Péter úr összehord a jobboldali-keresztény újságírókról – rólunk –, az valójában Németh Péter elvtársra meg hasonszőrű elvtársaira volt igaz és maradt jellemző, Vitray Tamástól kezdve Mester Ákosokon, Jusztokon, Bolgárokon, Bánókon, Farkasházykon, Havasokon keresztül egészen Hajdú Jánosig vagy Lakatos Ernőig. Ha valakik, hát ők hazudták tele reggel, éjjel meg este a mi közpénzünkből kitömött Aczél-féle pártállami magyar írott sajtót, rádiót, televíziót.

Korábban írtuk

Németh Péter úr mégis úgy igyekszik a holnapra licitálni, hogy neki a tegnaphoz nincsen semmi köze, ami helyből ordas hazugság, bűnös és gyáva feledékenység, hiszen ha valaki, akkor ő és párttársai szégyenítették meg a szakmát, elsősorban nem is azzal, hogy vérszegény tollú betűvetőkről beszélünk, hanem inkább azzal, hogy első számú hírmanipulátorok, hírelhallgatók, hírátírók, rövidebben: szégyenteljes pártkatonák voltak, akik megjuhászodva nyaldosták Kádár korbácsát, vértől nyirkos tenyerét.

Németh Péter elvtárs már az 1980-as évektől a kommunizmus bukásáig lelkesen és ideológiailag elszántan töltötte be a Magyar Hírlap szerkesztőségének párttitkári funkcióját, és írt ebbéli szerepében akár kéthetente titkos, úgynevezett TÜK-hangulatjelentéseket meg mást is rólunk, meg a kenyér vagy a hús áremelkedését követő közhangulatról az illetékes elvtársaknak. Szavak, kifejezések használatát tiltották be attól függően, hogy éppen mi gyűrűzött be a magyar gazdaságba, vagy cenzúrázták ki riportjainkból, ami megfeküdte volna a tájékoztatási államtitkárság (Lakatos Ernő, Bajnok Zsolt) gyomrát. 

Volt kitől tanulnia, hiszen Németh elvtárs édesanyja már fiatalon mint hithű ifjú kommunista lépett a Szabad Nép szerkesztőségének szolgálatába, és lett belőle később a Népszava rovatvezetője, majd akár a kisfia a Magyar Hírlapnál, a véresen balos Népszava párttitkára. Mindezt Pétertől tudom, hiszen több mint tíz évig dolgoztunk együtt a Magyar Hírlapnál, ahol annyira meg akart felelni a mi Péterünk, akivel együtt fociztunk az újságírócsapatban, olykor borozgattunk a Dohány utcai Kulacs étteremben vagy házibuliban, hogy két kollegát a tanácsi rovatból még munkásőrnek is felesketett, és akiktől, ha egyenruhában megláttuk őket a folyosón, elkapott a röhögés.

Németh Péter elvtársék, ha netán bizonytalanok voltak némely esetben, például abban, hogy mit mondott Grósz Károly, Berecz János vagy Medgyessy Péter elvtárs a nem tudom hányadik pártkongresszuson, akkor fejvesztve keresték a hírdonort, a Népszabadság főszerkesztőjét, az Eötvös Pali elvtársat (MÚOSZ-elnök is volt), adjon már útmutatást, ha pedig nem, akkor nemes egyszerűséggel nem közölték az eseményt, nehogy kiverje a biztosítékot a pártközpontban. Vezércikkeikben Avar Jánostól Aczél Endrén át Kalmár Györgyig, Megyeri Károlyig meg Ipper Pálig a szocializmus világméretű győzelmét hirdették, különösen április 4. és november 7. tájékán. 

Németh Péter elvtárs, aki káder édesanyjának jóvoltából szinte gyerekként, végzettség nélkül lehetett újságíró, párttitkárként már arról döntött, kit vegyenek fel, kit küldjenek el a szerkesztőségből, például klerikális múltja (Bálint B. András) vagy rendszerellenes gondolkodásmódja (Mézes Flórián), rendszerellenes tevékenysége (Franka Tibor) miatt a Magyar Hírlaptól, vagy akár az ezernél is több embert foglalkoztató Lapkiadó Vállalattól. Utóbbi helytartóival, Siklósi Norbert vezérigazgatóval, Földesi József csúcspárttitkárral közösen döntött a mi Németh Péterünk, valamint a lap főszerkesztője, a kefegyári lakatos, később ÁVH-s pufajkás, majd 1985-ig országgyűlési képviselő Darvasi István elvtárs fejek hullásáról, moszkvai jutalomutazásokról, újságírói kitüntetésekről. Darvasihoz adalékként: miközben Kádár Jánost kísérgette és rendezte nagyívű beszédeit sajtó alá, aközben főszerkesztői aktatáskáját a csepeli munkásból lett sofőrje, fegyverhordozója, Varga Domonkos bátyánk cipelte utána a folyosón. Ezen már Németh Péter elvtárs is kiakadt, de igyekezett lojális maradni úgy a pártjához, mint szerkesztőségi kollegáihoz.

Isten bizony nem érdekel, különösen ennyi idő után a Népszava főszerkesztőjének nyomora, személyeskedni sem akarok, csak ezért fel sem hoztam, idéztem volna Németh úrnak Németh elvtárs dicstelen emlékét. Kutyát sem érdekelné, ha Németh Péter, egykori kollegám nem kezd el független-objektív harcállásban pózolva fenyegetően vitézkedni, vagdalkozni, sőt egyenesen hazudozni, miközben akár paradicsomlevesbe ért ventilátor, ránk fröcskölné saját vörös múltját. Coki! Bizony, ha hallgat – van miért –, bölcsebb maradt volna, így viszont irományának a címe is helyesbítésre szorul, mert nem Közös szégyenről, hanem csak Németh Péter szégyenéről van szó, ami azon túl, hogy így már kényes kérdés, még „a csúszómászók sohasem botlanak meg”népszerű mondást is módosítja annyiban, hogy néha mégis.