Novemberi szél

„Az élet, ha a szív nézi: tragédia; ha az ész nézi: komédia.” (Szász Zoltán)

Nekem ezt a történetet Varró Rozi néni mesélte még régen. A faluban, ahol gyermek- és ifjúkorát leélte, azt mondták arra, akinek a temetésén sütött a nap: „Jó ember volt. A Jóisten is mosolyog az égben”. Ám ha valakinek az utolsó útján esett az eső, arra is volt egy mondatuk: „Jó ember volt. A Szűzanya is siratja.”. Bizony, a helybeliek, ha máskor nem is, a végső búcsú napján mindenkit felmagasztaltak. Kivéve Dorbák Jóskát. 

***

Jóska a falu tehénpásztora volt egykoron. S igen sok ital kellett ahhoz, hogy élete utolsó éveiben még bojtárnak se fogadják fel, amiért egy alkalommal pocsékba vitte az egész gulyát, s a sok állat az Ipolyon keresztül úgy átszökött Csehszlovákiába, hogy sose lettek meg. Mesélik, hogy igazából meglettek, s a helyi téesz felé felajánlás is érkezett a tótoktól, miszerint jó pénzért hivatalosan átszállítják az állatokat a határátkelőhelyen, de a költségek nagyobbak lettek volna, mint a gulya ára.

Így esett, hogy Jóskát aztán a nép csak úgy emlegette, hogy Herda Jóska. Merthogy elherdálta a közvagyont. Minekutána aztán az öreg – aki akkor igazából még nem is volt öreg – úgy elkezdett inni, mint akit ezért fizetnek. Valójában ő maga se fizetett, hiszen mindig akadt egy-két trükk a tarsolyában, amivel produkálhatta magát. Volt, akinek kadarkáért cserébe ostornyelet faragott, másnak bodzából sörért furulyát. S ha máshogyan nem ment, akkor jöhetett a világszám: fél deci cserkóért fejen állt a kocsmapulton, vagy egy nagyfröccsért jókorát harapott a borospohárból, aztán szép akkurátusan megrágta, elropogtatta a szilánkokat, hogy a végén mindenki legnagyobb megdöbbenésére le is nyelje azokat. 

Nem is lett volna gond, ment is volna ez, ki tudja meddig, ha egy őszi vasárnapon Hegedűs Pista ott nem hagyja a biciklijét a kocsmaudvarban. De ott hagyta. Kellett neki a nagymisére biciklivel menni… Pedig mindig gyalog járt, mert jó messze lakott a templomtól, pont a túlvégen, s szerette, hogy odafelé menet megsodor szép nyugodtan egy-két cigarettát, elpöfékeli, s közben elgondolkodik a világ dolgairól, példának okáért arról, hogy ki nyeri délután a meccset. 

No, pont hogy a meccs volt az oka a biciklinek aznap, mert az önkéntesek közül rá esett a sor, hogy a mérkőzés előtt kiporozza az oldalvonalat meg a tizenhatost, egyszóval sietnie kellett haza. De férfiember mise után sehogyan sem siethet annyira, hogy kísérőnek fel ne hajtson egy korsó sört. Aztán hogy a sör arrafelé valóságosan csak kísérő volt, kellett eléje valami, amit ugye lehet kísérni. Egy korsóhoz bizony három feles is dukált. Ennek végeztével pedig ment volna haza a Pista, de sehogy sem tudott. Nem vitte a lába. De mikor ezt meglátta Herda Jóska, azonnal rákínálkozott:

– Hazaviszlek én, Pista, az anyád ne sirasson! 

S mivel Pistának a lába mellett az esze se járt már akkor, csak felpattantak a kerékpárra. A nyeregbe Jóska, a vázra meg Pista, nagy kapaszkodva. 

Nem is lett volna gond, ha Terék Ángyi néni aznap beveszi a gyógyszert! De elfelejtette. Pont azt a gyógyszert, amit arra szedett, hogy ne felejtse el bevenni a többi gyógyszerét. Még misére se ment, mert azt hitte, szombat van. A kiskaput is kinyitotta, hogy amikor jönnek haza a tehenek, az övé be tudjon találni az udvarba. 

Csakhogy vasárnap, az Úr napján a tehenek odahaza maradtak, nem volt minek bemennie a portára. Kimennie azonban nagyon is. Így hát, amikor Herda Jóskáék arra kerekeztek, kicsit tán énekelve is, hogyaszondja: „Irigyeim sokan vagytok, mint a kutyák, úgy ugattok”, Ángyi néni útszéli keverékje úgy rontott rájuk, mint a tüzes istennyila. S hogy, hogy nem, ezek ketten úgy találtak leesni a kétkerekűről, hogy Herda Jóska korhadt nyaka egyetlen mozdulattal kitörött a rázuhanó Pista súlya alatt.

***

Herda Jóskát rá egy hétre temették. De a ravatalnál bizony a papon, a négy koporsóhordozón, a sírásón, meg két árva ministránson kívül senki se volt, hisz olyan szél fújt, amilyen csak novemberben tud: az a fajta beretvaéles, jéghideg, oldalról fújó, mindent átjáró, kegyetlen pusztító. Odahaza is maradt mindenki, még az is, aki nem szerette; pedig a nemszeretem embereknek igen alapos indok kell, hogy ki ne menjenek az ellenségük sírjához.

A többit a sírásó elbeszéléséből tudta meg a falu. Hogy amikor már a Szent Mihály lovát vállra vették, s úgy vitték Jóskát a sírgödör felé, egy különösen erős fuvallat egyszerűen kifújta a kezükből a koporsót. Az pedig lebucskázott a temetődombon, bele egyenesen az Ipoly áradásába. Próbáltak volna utána menni, ám senkinek nem volt kedve pont karácsony előtt tüdőgyulladásban meghalni, szóval dehogy mentek be ők a hideg vízbe! Inkább csak először sopánkodtak, aztán ahogy a koporsó egyre jobban távolodott valami szélfútta áramlattal hajtva Csehszlovákia felé, az egyik koporsóvivő meg is jegyezte: „No, a Jóskát meg a Jóisten herdálta el a temetőbül…” 

***

Herda Jóska teste sose lett meg. Ámbátor egyesek tudni vélik, hogy az áramlás tényleg átvitte a határon, ahonnan valamiféle nemzetközi egyezmény miatt igen bonyolult lett volna visszahozni magyarba, meg hát se fia, se borja nem volt neki, úgyhogy az ottaniak inkább szép csendesen elhantolták. Azóta is az járja a faluban, hogy „Herda embert az Isten is herdál”. Ami ha igaz lenne, igen sok ilyen történet forogna közszájon. De én még csak ezt az egyet hallottam, azt is Varró Rozi nénitől. Az meg igen nagy barátságban volt a keverttel, ráadásul a veje párttitkár volt, szóval ki tudja, mi igaz az egészből.