Október 14.

„A képmutatás: a bűn tisztelgése az erény előtt.”
(Francois de La Rochefoucauld)

A széplelkűek. Na, ők aztán tudják, hogyan kell kampányolni! És nem mulasztják el napjában hatezerszer a szemére vetni annak, aki nem úgy tesz, mint ahogy ők azt elképzelik. Túl durva kampányról regélnek, s arról, hogy emberségünket félredobva, magunkból kivetkőzve gyalázkodunk. Pedig aztán… ők aztán… nem így csinálnák! Tehát más se tegyen így! De valóban igaz ez? Valóban a legrosszabbat hozza ki belőlünk a politikai versengés? Aligha.

Csúcsra járatott őszinteség

Mert mi is történik a kampány során? Nem más, mint hogy az emberek harminc napon keresztül kicsit őszintébbek egymással, s elmondják vélt vagy valós politikai ellenfeleiknek, hogy valójában mit gondolnak róluk. Ilyenkor a jómodort felülírja a győzni akarás, s a táborok úgy mérkőznek meg egymással, mint egykor a seregek a csatatéren. Márpedig nemhogy háborút, de még csatát sem lehet úgy nyerni, hogy halálra kedveskedjük egymást. Bizony, ilyenkor olyan indulatok szabadulnak ki Pandora négy vagy öt évig gondosan lezárt szelencéjéből, amely indulatok sokszor még azokat is meglepik, akik azokat szabadjára engedték. 

„Mi az igazág?” – kérdezi a passióban Pilátus. Merthogy minden embernek megvan a maga igaza. Ahogyan Szabó Lőrinc írja Dsuang-Dszi álma című költeményében: „Az álombeli lepke épp így hitte a maga igazát!” Épp ezért mindenki az igazságért száll síkra. Még akkor is, ha az ő igazsága a legtöbb ember számára hazugság. S ha már a csatát említettük: még a színek is a régi zászlós urak hadrendjeit idézik – pirosak és zöldek, kékek és lilák a narancssárgák ellen. S nem számít, ki mit mond. Mert a más színű zászló alatti szava senkit sem érdekel. Vagy tán ezúttal más a helyzet?

Dollár és euró

Ahogy a mondás tartja, minden szentnek maga felé hajlik a keze. Épp ezért nincs semmi meglepő abban, ha a magam igazsága számomra az, hogy az ellenzék hazudik. S biztos vagyok benne, hogy ők ugyanezt gondolják rólunk. Csakhogy a mi zászlónk egy. Az övék pedig… nos, ők nem ritkán úgy mennek a küzdelembe, hogy lobogóikat fehér lepellel fedik le, s csak akkor látja meg valódi színeiket a szerencsés halandó, ha azokat véletlenül fellebbenti az őszinteség fuvallata. 

Ezért más az a bizonyos helyzet. A semleges fehér alatti rejtőzködés már régen is a kémek, a dezinformátorok, a csatába nyíltan nem merészkedők taktikája volt. Most is az. Azoké, akik csak mutatják, ám valójában sehová sem tartoznak. Nem hazát vagy népcsoportot szolgálnak, hanem saját magukat, a saját kicsinyes, egyéni jólétüket. Ezzel az erővel pedig akár egy euró vagy egy dollárjel alatt is elkezdhetnék a kampányt. Sokkal életszerűbb, és ami a fő, sokkal igazabb lenne.  

Mi lesz majd?

Az álszentek, a hamis békekövetek azt mondják: úgy kell kampányolni, hogy az ember október 14-én is ki merjen menni az utcára. Hogy a szemébe tudjon nézni faluja, városa, kerülete polgárainak. Mert ugye, akkor lesz az a bizonyos nagy szembenézés. Hát a csudát. Mégpedig dupla csudát, mert két okom is van arra, hogy ellentmondjak ennek a hamis állításnak. 

Az egyik ok az, hogy a személyes torzsalkodások ugyanolyan gyorsan véget fognak érni, mint amilyen gyorsan elkezdődtek. A normálisan gondolkodók maguktól abbahagyják, a hamisak pedig azért vetnek neki véget, mert elkezdenek az új vezetéshez dörgölőzni. A másik ok, amiért ez a nagy szembenézés el fog maradni, hogy mindez csak a kampány során kialakult személyes ellentétekre igaz. A vesztes pártok ugyanis továbbra sem „teszik le a fegyvert”, egyszóval nem ismerik el vereségüket, tehát nem hagyják abba a kampányt sem. Ahogyan 2010 óta folyamatos kampányban élünk. 

Azt mondom, vesztes fél. S nyilvánvalóan az ellenzékre gondolok. Nem azért, mert annyira nagyon óhajtanék előre inni a medve bőrére. Hanem mert nem történhet máshogy. Egész egyszerűen azért nem, mert a mostani, s a további bukásaik előrejelzése nem igényel különösebb politológiai jártasságot. Mivel ezúttal is mindent pontosan úgy tesznek, mint 2010 óta mindig, s mivel 2010 óta folyamatosan veszítenek, az eredmény most is borítékolható. Még akkor is, ha némely helyen sikerül majd becsapniuk a választókat. A nagy egész képét ez a helyenkénti pixelesség nem fogja megtörni. 

***      

Amit fentebb írtam, bár optimista jóslatnak tűnik, valójában nem az, hanem egyfajta végkövetkeztetés. S megkockáztatom, hogy minden pontosan így fog történni a választások után. A széplelkűek majd dörgölőzni rohannak, a vesztes pártok pedig győzelemként kommunikálják legújabb bukásukat. S ez legalább annyira biztos, mint hogy ősz után a tél jön.