Olajozottság
A közösségi média korának sajátos csodája, hogy a kommentmezőben rendszerint megjelenő univerzális szakértők bármilyen témában képesek – néhány cikk elolvasását követően – székfoglalót tartani. Ezt a különleges hozzáértést nem törheti meg egy addig ismeretlen vírus, vagy a szomszédságunkban kitörő háború sem – a járványtan és a hadtudomány egyaránt egyszerűen áttekinthető területek, így ezek a tehetséges emberek (akik egyre többen vannak) játszi könnyedséggel bánnak el az efféle stúdiumokkal.
A virológussá, majd katonai szakértővé avanzsált hozzászólók egy része újabban már a politikai intrikák világában is otthon érzi magát. A fent említett nehéz témákon túl üdítő gyerekjáték a geopolitikai cselszövések mögé látni. Egy egyszeri kommentelő például a közelmúltban azt nehezményezte: Orbán Viktor az oroszellenes olajembargó ellenzésével valójában Putyinnak tesz szívességet.
A helyzet röviden úgy áll, hogy ez egyáltalán nem így van – jelzem ezt őszinte tisztelettel a mindenhez (is) értő, magasan képzett hozzászóló felé.
Az olajembargóval történő szembehelyezkedés ugyanis nem Putyin kívánalma. Az oroszok köszönik szépen, akár az energiahordozók tekintetében is vígan nyitnak új piacokat Kína irányába. Ez az észszerű magyar kiállás a szuicid nyugati vezetők által sakkban tartott európai polgárok érdekét fejezi ki.
A taktikai atomcsapás ugyanis szemlátomást nem az oroszoktól várható – hanem Európától, saját magára. Képtelenek vagyunk erős kontinensként működni az USA-tól való, hosszú idő óta fennálló függő viszony miatt. Így hát a brüsszeli elit szerint kötelező majmolnunk minden olyan elképzelést, amely a mi kis kontinentális kontextusunkban horrorisztikus eredményt hozna: ezen felfogás mentén az olajembargót is egy az egyben támogatnunk kell. Még akkor is, ha az derékba törné az európai országok gazdaságát.
Paradox maga a helyzet, hiszen egy efféle energiaügyi szankciós javaslat életbelépése éppen az irgalmas szamaritánushoz hasonló, liberálisok által is szorgalmazott viselkedésünket lehetetlenítené el. Tönkretett gazdasággal, pénzügyi erőforrás híján ugyanis képtelenség ellátni az alapvető humanitárius funkcióinkat (ukrán menekültek fogadása, megsegítése, segélyszállítmányok készítése).
Igen, ott tartunk, hogy az EU-s fősodor hajlandó lenne a színpadias jóemberkedés oltárán feláldozni a valódi, tartós segítségnyújtás lehetőségét.
Nem kell Zelenszkij-kedvelőnek lenni ahhoz, hogy lássuk az orosz agressziót: azt, hogy Oroszország támadta meg a nyugati szomszédját, és nem fordítva, a precíziós csapások pedig nem mindig csak az adott infrastrukturális célpontot semmisítették meg, hanem sok esetben szedtek civil áldozatokat is. Ugyanakkor nem kell Putyin-barátnak lenni ahhoz, hogy észrevegyük: a kisebbségeket (kárpátaljai magyarokat és donbasszi oroszokat egyaránt) elnyomó, szüntelenül provokáló és passzív-agresszív politikájával Ukrajna elfogadhatatlanul cselekedett az utóbbi években. És nem kell energetikai szakértőnek vagy közgazdásznak lenni ahhoz, hogy kiderüljön: az olajembargó egész egyszerűen térdre kényszerítené a magyar gazdaságot.
Nem lényegesek az orosz, vagy az ukrán érdekek, sem az amerikai, német és egyéb befolyások. Magyar külpolitikát kell folytatni. Ez a szuverenitásunk alapja – és olajozott működésünk záloga.
