Önpánik

„Amikor félünk, másként látjuk a világot. A pánik lecsillapodásáig minél kevesebb döntést hozzunk!”
(Dr. Hans Rosling)

Nem tagadom, nem szégyellem: bepánikoltam. Épp, amikor arról írtam az esedékes cikkemet, hogy ne pánikoljunk. Épp, amikor egész nap ki se tettem a lábam a lakásból, s erre igen büszke voltam, mert manapság bizony már ilyen kis dolog is elég a büszkeséghez. Hogy mi volt a pánik oka? Azt is elmondom.

***

Ültem a nappaliban és írtam a cikket, amikor… Amikor furcsa reszketés vett erőt rajtam. Azzal a fajta rossz kedélyállapottal társítva, amelyik akkor tör rá az emberre, ha valamiféle betegség tüneteinek megjelenése előtt áll. Azonnal az előszobatükörhöz rohantam, hogy leellenőrizzem, jobban nézek-e ki a szokásosnál. Megfigyeltem ugyanis, hogy amikor kezdek belázasodni, olyankor valamiért jobban nézek ki. Ezt a megfigyelést egyelőre soha senki nem igazolta vissza, tehát csak saját érzékeimre támaszkodva mondhatom. A lényeg, hogy kissé megnyugodtam. Nem néztem ki jobban. Sőt! Szemem alatti táskáim mintha nagyobbak lettek volna, borostáim pedig úgy szúródtak ki arcbőrömből, mint megannyi mérges tüske. 

Visszatértem a nappaliba, ahol egyből hidegrázósan dideregni kezdtem. S már láttam magam előtt a 444 örömködő cikkét Végre VBT is elkapta címmel, amikor hirtelen rádöbbentem, mekkora egy ostoba alak vagyok. Nem történt más, mint hogy a két órával azelőtti szellőztetés után, aminek az elején levettem a konvektort N fokozatra, azaz őrlángra, elfelejtettem visszaállítani 3-asra. Szóval nem én kezdtem kihűlni, hanem a szoba. Erről pedig eszembe jutottak legkedvesebb indokolatlan pánikjaim.

***

1980 januárjában többedmagammal hokiztam az Ipoly kiöntésénél, annak is az Új-árok felőli részén, ahol akkoriban még őshonosak voltak a vidrák és a horgászok is. Emlékszem, épp kapura törtem, amikor hirtelen belém hasított a felismerés: le fogom késni a délutáni Magilla Gorilla Show-t! A hirtelen fékezésből hatalmas esés lett, aminek iszonyatos fájdalmát tetézte az időközben bordáimba érkező Tibi barátom, valamint a többiek gúnyos röhögése. Na, jó, a röhögés sokkal jobban fájt. De igazuk volt, ziccer lett volna, én pedig kihagytam. Az utána következő őrülten kétségbeesett felkászálódást már le se írom. Elég legyen annyi, hogy nagyjából úgy nézhettem ki, mint az a bizonyos lúd azon a bizonyos jégen. Amint kiértem a pannalra, eszeveszetten téptem le a lábaimról a korit, és rohantam haza. A tévé előtt jutott eszembe, hogy szombat van. A show vasárnap szokott lenni. 

***

1982-ben vitamin helyett véletlenül lázcsillapítót vettem be. S nem is volt baj addig, amíg tíz perccel később rá nem döbbentem tévedésemre. Életemet csak Rekord márkájú NDK-s kempingbiciklim gyorsaságának köszönhetem, ami szinte fénysebességgel röpített el Róka Klára doktornő házának ajtajáig, ahol a szakember megnyugtatott: nem, nem fogok kihűlni, nem, nem áll meg a szívem, szóval semmi olyasmiben nem lesz részem az elkövetkezendő időkben, ami saját magam saját magam által történő elsiratását indokolná.

***

1989 nyarán sorkatonai szolgálatomat töltöttem Kalocsa helyőrségben. Az egyik nap parancs érkezett: ütegünket azonnal hatállyal kivezénylik az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkba, ahol takarítási munkálatokat fogunk végezni. Nem igazán így terveztem a hétvégét. Kicsit fájt a fogam, gondoltam, elmegyek és kihúzatom, aztán kimaradáson berúgok a városban, majd visszaérkezve kialszom magam a fogdán. Ehelyett órákig utaztam egy ZIL-platón, majd további órákig száraz ágakat pakoltam halomba. A szállásunk a nemzeti parkban volt, s ütegparancsnokunk kegyessége folytán délutáni csendes pihenőt is kaptunk. Bevettem két Algopyrint, majd a priccsre dobtam magam, és aludni próbáltam. Ez egy darabig sehogyan sem ment, de végül csak lett belőle valami, hiszen egész sokáig azt álmodtam, hogy sehogyan sem megy az elalvás. Borzalmas dologra ébredtem: amikor a fal melletti ágyon megfordultam, jobb karom a falnak csapódott, és… és nem éreztem semmit. NEM ÉREZTEM SEMMIT! Azonnal tudtam, mi történt. A fog ráment a karomra, ami alvás közben elsorvadt, és már szárad lefelé. Ez a hisztériába mártogatott tudás pedig – igen, kitalálta a kedves olvasó – csak azután kezdett lecsillapodni, miután az elfeküdt karomba szép lassan visszatért a vér. 

***

A pániknak alapvetően két fajtája lehet: az indokolt és az indokolatlan. Azonban ha a dolgok legmélyére ásunk, rá kell jönnünk arra, hogy a legtöbbször teljesen feleslegesen nagyítjuk óriási méretűre az adott problémát. Ha pedig mégis indokolt a kétségbeesés, akkor az egyetlen okos dolog, amit az ember tehet, hogy csillapítja saját apokaliptikus érzéseit. Főleg ahelyett, hogy azokat másokkal megosztva egy végeláthatatlan láncreakciót indítana el. A közösségi média remek pánikgenerátor. Mi, az értelmesebb többség, inkább higgadt árnyékolók legyünk!