A legkönnyebb azokat utálni, akik valamilyen döntéshozó pozícióban vannak. Kiváltképp, ha ezt a pozíciót leharcoltan, megszentségtelenítve vették át elődeiktől, hogy csupán a nullszaldóhoz évek kemény munkája kelljen. Mert a köz azt várja, hogy a választások után egy héttel már minden érezhetően jobb legyen, egy hónappal később pedig utolérjük Ausztriát, hogy aztán az év végére svájci színvonalon élhessünk.

Fotó: MTI/Veres Nándor

Hogy hogyan lehet Orbánt utálni? Leginkább úgy, hogy mindenért őt hibáztatjuk. Ennek érzékeltetéséhez csupán egyetlen napomat hadd meséljem el.

A bankban

Úgy esett, hogy egy kedves barátomnak sürgősen pénzre volt szüksége, én viszont meglehetősen távol tartózkodtam lakhelyétől. Nincs ezzel gond, ilyenkor az ember elkéri a számlaszámot, keres egy számhoz tartozó bankot, aztán ott befizeti a kívánt összeget (jelen esetben húszezer forintot). Megkerestem tehát a megfelelő bankfiókot. Az egymillió forint alatti be- és kifizetések tranzakció gombját nyomtam meg a sorszámautomatán, majd türelmesen kivártam a soromat.

A pénztárnál azonban egy kis akadályba ütköztem. Az alkalmazott kérte a személyi igazoló lapomat. Csakhogy én azt a kocsiban hagytam.

– Elnézést, de nem felvenni akarok, hanem befizetni. Akkor is kell? – kérdeztem értetlenül.

– Igen, akkor is. Pénzösszegtől függetlenül. Ki is függesztettük oda, oldalra a jogszabályt, tessék elolvasni – válaszolta a pénztáros.

És valóban, tőlem jobbra, a falon ott állt a „2017. évi LIII. törvény – a pénzmosás és a terrorizmus finanszírozása megelőzéséről és megakadályozásáról” kezdetű szentencia, a maga teljes valójában.

Mit mond erre az orbanofób ellenzéki? Hogy hát igen, mert az Orbán-kormány, és a felesleges bürokrácia, és így, és úgy. Mert hiszen mi baj származhat abból, ha valaki befizet, nem pedig felvenni akarja a pénzt? S valóban. Elsőre kicsit furcsa, hogy az embert még akkor is vegzálják, amikor befizetne, nem pedig kiveszi a pénzt a bankból.

Ám ha jobban belegondolunk, az átláthatóság ebben az esetben elsőbbséget élvez. Gondoljunk csak bele, hogy mi történik, ha mondjuk nem húszezer, hanem kétszázezer forintot fizet be egy ember egy bizonyos számlára. És ha teszem azt húsz ember ugyanennyit ugyanarra a bankszámlára? Mondjuk húsz olyan ember, akinek az a munkája, hogy hivatásszerűen hirdesse a nyílt társadalmat? És a számlatulajdonos a „vonal másik végén” szépen megköszöni Allahnak az adományt?

Ami tehát látszólagosan értelmetlennek tűnik, nagyon is logikus. Kimentem tehát a kocsihoz, behoztam az igazoló lapomat, új sorszámot kértem, és végre gond nélkül megejthettem a befizetést.

Az áruházban

A bankból az egyik nagyáruházba mentem vásárolni ezt-azt. Ahogy végeztem, a pénztárak felé indultam. Ahol igen nagy meglepetések értek. Először is két pénztár volt nyitva a nyolcból, s mindkettő előtt hatalmas sorok kígyóztak. Mindenkinél csurig rakott bevásárlókocsi.

Egy fiatal arab pár távozott éppen az egyik pénztártól, a férfi peckesen, büszkén, a nő mögötte, fejkendősen, egyik kezében kocsit tolva, másik kezében kétéves forma kisgyereküket tartva. A legközelebbi kijáraton távoztak. S ahogy kinyitották az ajtót, amire csak magyarul volt felírva, hogy vészkijárat, a jelző azonnal megszólalt. Éles sípolása az agyunkig hatolt. Öt perc múlva kiléptem a sorból, és a pénztárosnőhöz léptem:

– Kezit csókolom! Nem lehetne ezt a vészjelzőt leállítani?

– Jó napot. Hát… sajnos nem. A katasztrófavédelemhez jelez. Vissza kell igazolnunk, hogy nem történt baj, és csak utána lehet lekapcsolni.

– Értem. Már csak azt mondja meg nekem, hogy miért csak két kassza van, ha ekkora a forgalom?

– Azért, mert nincs elég ember. Árufeltöltőnek szinte senki sem jelentkezik, pedig állandóan hirdetjük. Így aztán sokszor nekünk kell ezt a munkát is elvégezni. Még a műszakvezető is beáll ilyenkor pakolni.

Megköszöntem a felvilágosítást, és visszaálltam a sorba. A vészjelző nyolc perc múlva hallgatott el.

„Micsoda balkáni állapotok! Se pénztár, se csend, se nyugalom. Hát hol élünk?” – mondaná erre egy orbanofób. Nos… Ott élünk, ahol a mélyszegénységben mindenki kosara teli, a munkanélküliek pedig nem mennek el raktárosnak, mert nem jól fizet. Pedig a munkanélküliek első és legfontosabb szabálya így hangzik: azonnal vállalj el bármilyen munkát, és miközben dolgozol, keress egy jobbat!

Az utcán

Az áruházból kiérve bepakoltam a kocsiba, s úgy döntöttem, iszom egy kávét. Délután három óra volt. A körút összes kávézója tele. Zsúfolásig tömött belső helyiségek, maximális kihasználtságú teraszok. S ha volt is külföldi szép számmal, a legtöbb vendég magyarul beszélt. Kávéztak, söröztek, üdítőztek. Ráérősen, nem sietve. Négy bár és két pizzéria előtt sétáltam el. A hat vendéglátóipari egységből három bejáratánál ott függött valamilyen álláshirdetés. Eladót, pultost, bártendert, mosogatót, takarítót kerestek.

Az ötödik bárban vettem egy kávét és kiültem a teraszra. Csak a szokásos. Amíg a kávémat kortyolgattam, jött egy derékszíjárus, aztán egy zokniárus, egyiktől se vettem semmit. Aztán egy fiatalokból álló csoport érkezett. Szépek és vidámak voltak. Őket valamiért nem csapta meg az orbáni diktatúra bűzös lehelete, s nem ivódott húsukba az „el innen” érzés. Ők még nem tudták, hogy néhány év múlva melyikükből lesz orvos, ki lesz közülük tanár, és ki jut egy nagyáruház raktárpakolói csoportjába.

***

Dédnagyapám szavai jutottak eszembe, amiket akkor mondott, mikor gyerekkoromban egyszer megjegyeztem neki, milyen kibírhatatlan, hogy csak karácsonykor van banán a boltokban:

– Tudod, kisfiam, Szibériában mi a fűből főztünk levest. Nem azért, mert finom volt. Hanem mert túl akartuk élni. Túl is éltük. Most meg bármikor ehetek annyi kenyeret, amennyi belém fér.