Paradoxónia

Mindannyian jól ismerjük azt a logikai példát, amely arról szól, hogy mi történik akkor, ha a megállíthatatlan ágyúgolyó a ledönthetetlen oszloppal találkozik. A kérdésre a válasz a formális logikában rejlik. Létezhet megállíthatatlan ágyúgolyó, és létezhet ledönthetetlen oszlop is. A kettő együtt viszont nem létezhet, úgy is mondhatnám, hogy kizárják egymás létezését. Ez tehát egy paradoxon, azaz egymásnak ellentmondó állítások összessége. Amennyiben a kétharmados negyedik Orbán-kormány első intézkedése az lenne, hogy Paradoxóniára változtassa Magyarország nevét, cseppet sem csodálkozhatnánk.

Józan ésszel bíró ember egyszerűen nem tud mit tenni akkor, amikor azt látja, hogy értelmesnek látszó emberek egy jelentős csoportja a diktatúra ellen tüntetve több százmillió forintot kalapoz össze az utcán, teljesen demokratikus módon. Ugyanígy nem értjük azt a jelenséget sem, miszerint a szörnyű állapotban lévő hazai oktatás által edukált fiaink és leányaink egyre-másra nyerik a rangos nemzetközi tanulmányi versenyeket. S az sem segít nekünk a dolgok ellenzéki szemszögből való tálalásának megértésében, amikor az egykori nácik és az egykori kommunisták a legnagyobb egyetértésben deklarálják egymást liberálisnak és/vagy néppártinak. Ők aztán sem bűnöket nem ismernek be, sem bocsánatot nem kérnek. Nincs rá szükségük. Hiszen ők a többségi kisebbség.

Csodálatos egyveleget alkotnak, mindahányan vannak. Meg nem értett művészek, zavaros elméleteket hirdető társadalomtudósok, kaotikusan szintetizáló filozófusok, egyszóval az a fajta álintellektuális massza, amely látszólagosan eggyé állva az összes jogot vindikálja magának. Az igazság megítélésének jogát, az alkotott világ tárgyainak értékké, avagy eldobható szemétté nyilvánításának jogát, s legfőképpen annak jogát, hogy az id és az ego szubsztanciálisan milyen arányban keveredjen a „normális embernél”. Ők azok, akik pontosan azt az algoritmust másolják, amit a legnagyobb veszélynek tartanak a társadalomra nézvést: az emberfeletti embert tipizálják. Nem éppen nietzschei értelemben persze.

Ennek a furcsa országnak (mely inkább ország az országban) a polgárai kis részben külhonban élnek. Na, nem ám a trianoni őshonos kisebbséghez tartozóként, hanem emigránsként. Akik pedig közülük maradásra kárhoztatták magukat, ezeknek a bizonyos külhoniaknak a segítségével próbálnak meg européer polgárok lenni, s magukra egyfajta ideiglenes itt élő bevándoroltként tekinteni. Leszámítva azt az aligha elhanyagolható tényt, hogy a nyugaton tartózkodó magyarok többsége vagy a jelenlegi kormánypártra adta le a szavazatát, vagy egyszerűen ignorálta a választást. Így aztán marad a szellőmód susogó mellébeszélés, meg a többnyire visszafelé elsülő, hamis statisztikák, melyek ördögi koktélt alkotó elegye aztán furcsa tettekre sarkallja örök elégedetlenkedőinket.     

Ennek a disszonancia-bajnok árnyékországnak az árnyéklényei ugyanis képesek kordon nélkül kordont bontani, és demokratikus elbukásukat antidemokratikus úton valódi demokráciaként piedesztálra emelni. Mindezen történések pedig megszülik a saját, elbaltázott szabadságharcosaikat és dörgő hangú kisprófétáikat. Pattanásos kamaszok emelik magasba a virtuális barikádokon a HD minőségű pixellobogót, miközben saját magukat váteszi magasságokba hazudó kistérségi jósok a kormány ekkorra, vagy akkora tehető bukását prognosztizálják.

És mi először csak mosolyogtunk rajtuk. Aztán dühíteni kezdett minket ez a mindent jobban tudó arroganciájuk. Mostanra pedig már egyszerűen nem tudunk mit kezdeni ezzel a keszekósza bagázzsal. Ignorálni lehetetlenség őket, hiszen mégis csak hazánk polgárai. Komolyan venni sem lehet őket, mert ehhez komoly követelések szükségeltetnek. Komoly követeléseket pedig csak úgy kaphatnánk, ha ők, az elégedetlenek, a magukat többségnek nevező kisebbség pontokba szedné, hogy valójában mi ellen és miért protestál. Csakhogy amikor a politikatudomány és a közgazdaságtan közös halmaza egy korántsem ideális, de mindenképpen működő, innovatív, demokratikus berendezkedésű társadalom képét mutatja, akkor igen nagy baj éri őket. A ráció ugyanis hosszú távon mindig legyőzi az emóciót.

Ideig-óráig lehet az érzelmekre hatva összemosni a dolgokat, és mélyszegénységet meg diktatúrát vizionálni. Ám ugyanezen merítés mentén nem lehet eltagadni a plázák tömött parkolóit, az egzotikus családi nyaralások májustól szeptemberig megszaporodó fotóit a közösségi oldalakon, vagy a bérjegyzékek emelkedő számsorait. S főként azoknak a megélt emlékeit nem lehet hazugságba csomagolni, akik valóban elmondhatják magukról, hogy éltek még diktatúrában. Ez utóbbiak azok, akik még emlékeznek a hiánygazdaságra, az autó- és telefonstopokra, az utazási tiltásokra, s még sorolhatnám, mi mennyi más olyan dologra, melyek a valódi elnyomás ismérvei.

Ceterum censeo: Paradoxóniát le kell rombolni! Ezt pedig csak egyféle módon lehet megtenni. Csendes, békés, szorgalmas, céltudatos országépítéssel. Hogy még azoknak is sokkal jobb legyen a sorsuk, akik rózsadombi luxusvilláikból Armani öltönyben mennek ki a Kossuth térre tüntetgetni. Persze, csak jó időben. Fesztiválszezonon kívül. Nyaralás előtt.