„Párt”-boltok

A lánc jelenthet egy ékszert, jelentheti egymásba kapcsolódó események füzérét, s lehet például egy franchise típusú vállalkozás értékesítő helyeinek összessége. A két utóbbi jelentéstartalommal egyszerre találkozott kedves ismerősöm, méghozzá egy hazai áruházlánc egyik boltjában, ahová „szerencsétlenségére” az új Demokratát és az új Magyar Hírlapot megvásárolni tért be.

A magyar üzletlánc
Ott várakozott a sorban az én ismerősöm a Margit híd budai hídfőjénél lévő bolt pénztáránál, mit sem sejtve, gyanútlanul, kezében a friss, ropogós Demokrata és a Hírlap. Mikor a pénztárhoz ért, illedelmesen köszönt, majd odaadta az újságokat, mondván: „A szaksajtó lesz.” Erre pediglen a kasszás hölgy gúnyosan elmosolyodott, és fejét kezdte csóválni értetlenül. Amikor ismerősöm rákérdezett, hogy mi a baj, a nő így válaszolt: „Maga fiatal létére elég rosszul gondolkodik.”

Nos… pontosan ez az életvezetési tanács az, amit az ember nem akar hallani egy vegyesboltban. És úgy általában semmi olyan helyen, ahol a cél nem a politikai identitás feltérképezése, esetenként a pártpreferencia sávos vizsgálata reprezentatív céllal, hanem húsz deka tavaszi felvágott, plusz három darab vizes zsömle, tejjel. A suttogó propaganda azonban mindenhova elér. És nem kímél senkit. Annál is inkább, mert hazánkban bizonyos dolgoknak hatalmas kohéziós erejük van. Ezek egyike a Krisztusba vetett hit. A másik pedig, hogy Orbán egy „G”. A kettő közötti különbséget megvilágítani szükségtelen.

Céklalé és Gyógyszeripar
Hogy ez pont abban a bizonyos magyar üzletláncban történt, az csupán a véletlen műve. E kijelentés semmiben nem reprezentálja magának a cégnek az üzletpolitikáját. S köztünk legyen mondva, ha az eladó, miközben lehúzza a kódolvasón a májkrémemet meg a hajbalzsamomat (vicceltem), azt kezdené el mondani, hogy szerinte Áder János egy félisten, az is épp annyira visszás érzéseket keltene bennem. Pláne, ha a lényegi rész előtt elhangzana minden idők legpopulistább bevezetője, az „Engem nem érdekel a politika, de..” kezdetű fertelem.

Hiszen ez legalább akkora populista lózung, mint hogy az orvosok a meggyógyított betegben az elvesztett pácienst látják. Nem, nem azt látják. Az orvosok célja a gyógyítás. Ez annyira biztos, mint hogy a céklalé nem gyógyítja a rákot, és a szűzlánnyal való aktus nem gyógyír a szifiliszre. Elnézést a meglehetős vulgarizmusért, de amíg még a századelőn is sokan hitték, hogy ez így van, s így adták tovább a nemi úton terjedő fertőzéseket, addig újkori elmebajunk, a minden natúratermékben a rák ellenszerét látó népi „medicina” legalább annyi embert öl meg évente, akár egy kisebbfajta háború.

Mindenki okos
Mindez pedig azért van, mert mindenki mindent tud. Az autószerelő három YouTube-videó után jobban ért a daganatokhoz, mint az onkológus, a doki két és fél év autós szaklap nyálazás után a saját szerelőműhelyében oktatja ki a mestert, a politika tudományát pedig minden magyar olyan magas fokon műveli, hogy azt hinnénk, tízmillió képviselő országa vagyunk. Ami nem lenne baj, már csak a képviselői tiszteletdíjak miatt sem.

S az sem feltétlenül baj, hogy mindenki kiművelt bel- és külpolitikai kérdésekben. Csakhogy ez jórészt féloldalra billent műveltség. Mint amikor valaki tudja, hogy mi a cél, de fogalma sincs az oda vezető útról, csak arról, hogy hipp-hopp, azon nyomban a célban kell teremni. Bárcsak olyan egyszerű lenne ez, hogy az ember összeüti piros cipellőinek sarkát, gondol egyet, aztán ott van…

A lényeg
Sajnos az emberek egy része a hazai történésekből az utat (v.ö. időt, pénzt, fáradságot, stb.) kívánja megspórolni. Az „Adj, Uram, de rögtön!” hitét vallva mindent azonnal, mindent készre, mindent most. Pedig a politika (ha már a választópolgár politizálni kezd – s nagyon helyesen, teszem hozzá) a ráció, a tervezés, a stratégia, és csak utoljára a megvalósítás tudománya. Akár kormányprogramról van szó, akár uniós elosztásról. Az elején azt írtam, hogy sajnos ki akarjuk spórolni a munkát. Ez azonban nem teljesen igaz. Inkább azt kellett volna írnom, hogy szükségszerűen. Hiszen az emberi természet már csak ilyen. Nem ér rá várni, rögtön akarja a jót. És csak a jóval elégszik meg, a kicsikét jobbal sosem.

S itt jön a lényeg. Ami mindennek az eredője kellene, hogy legyen. Egy konstruktív ellenzék, ami lehetőséget adna az embereknek. Na, nem a protest mód másként szavazásra, hanem az érvekkel megtámogatott másként gondolkodásra. Arra a fajta konstruktív ellenzékiségre, ami magában hordozza a hazaszeretet és a hazát építeni vágyás szakrumait. És ha ez a jelenleg meglehetősen utópisztikus állapot megvalósulna, nem kellene azzal szembesülnünk, hogy egy pénztáros oktat ki minket a boltban. Politikatudományokból.

Bizony, mostanra az üzletek, áruházak, plázák váltak az emberek templomaivá. És tudják ezt a pártok is. Éppen tegnap kellett rászólnom egy MSZP-s standot „működtető” csoportra, akik egy másik áruházlánc közvetlen bejáratánál – az áruház tudta és beleegyezése nélkül – hirdették az igét, hogy legyenek szívesek felcihelődni és közterületre vonulni. Viszont egyvalamit meg kell jegyeznem, mégpedig a nép védelmében. Amíg a boltok gyakran válnak a politika hadszíntereivé, addig Parlamentünk néha (néha?) olyan, mint a legrosszabb zsibvásár.