Petárdázni márpedig ostobaság!

„Ha az ostobaságot eleget ismétlik, az ostobaság tudássá változik.”
(Janne Teller)

Ha szilveszter, akkor petárda. Ha petárda, akkor állatok. Ha állatok, akkor vita. Minden évben. Újra és újra. Úgy néz ki, parttalanul. S közben új és újabb érvek és ellenérvek kerülnek a nagy, közös tarsolyba.

A legújabb 

A legújabb – petárda melletti – érvet a napokban olvastam, és egészen elképesztett. Nagyjából arról szólt, hogy petárdázni márpedig nem bűn, ellenben túltenyésztett házi kedvenceinket vissza kell vezetni arra a szintre, ahol újra megtanulnak nem félni a robbanástól. Az e nézetet hirdető detonácik nem igazán tudom, hogyan kívánnák detonációhoz szoktatni a kutyusokat, cicusokat, merthogy ez teljesen lehetetlen. 

Egy házi kedvenc soha, ismétlem, soha nem fogja megszokni a hirtelen óriási zajjal járó, teljesen indokolatlanul képződő jelenséget, s abban mindig fenyegetést lát. Macska esetében ez annyit tesz, hogy nincs biztonságban többé az adott helyen, kutyánál pedig azt, hogy nem képes megvédeni emberek alkotta falkáját az ismeretlen veszedelemtől, ennek okán a léte teljesen haszontalan, amiért a falka ki fogja taszítani. 

Nem népszokás 

Na de hagyjuk is az állatokat, s foglalkozzunk inkább azzal, mennyire hagyománytisztelő, aki ilyenkor durrogtat? A válasz: semennyire. Hiszen a petárdázás nem magyar népszokás, és pont. A kelet-közép-európai kultúrkörben nincsenek hagyományai az ártó szellemek lőporral való elűzésének. Vannak persze szelleműző kellékeink nekünk is, mint például a karikás ostor, a csattogtató és a kereplő, amik jobbára a praktikumból (madárriasztás, állatterelés) tevődtek át egyes ünnepkörök hiedelemvilágába, például a farsangba. De néphagyományainkban ezek csak marginálisan vannak jelen.

Arról nem is beszélve, hogy ezek az eszközök természetes zajokat keltenek, az állat pedig a természetes zajától nem ijed meg, legfeljebb kissé ingerült lesz. A kereplő hangja, az ostorcsattogtatás nem fog elindítani bennük olyasfajta pánikreakciót, amit a petárda. S bennünk, emberekben sem fog olyan érzetet kelteni, amiket nagyszüleinktől, dédszüleinktől ránk öröklődött sejtemlékezet generál bennünk a robbanások zaját hallva. Ahogyan ugyanis a mennydörgésre azt mondja csodálatosan plasztikus anyanyelvünk, hogy égiháború, úgy mindenféle robbanás tudattalanunkban a háborúk rémképét hozza elénk.   

Felesleges rosszaság 

Emlékszem, áldott emlékű nagymamám úgy hívta ezeket a durrogó rudakat, hogy felesleges rosszaságok, mihaszna semmiségek. Nem értette, miért vannak, s nem értette, miért tetszik ez az embereknek. A robbanások hangjait hallva minden évben elmesélte nekünk, amikor a németek pont a pajtára dobták a bombát, s ott fordult fel ló és tehén, ott sült meg élve az összes lábasjószág. Mindig hozzátette, hogy öccse, Jancsika már messziről meg tudta mondani, milyen bombázó közelít; leginkább a stukák „tetszettek” neki. Aztán ami a házból megmaradt, azt pár nappal később a ruszkik bombázták rommá.  1944 decembere volt, robbanásokban nem volt hiány. Csak ezek a robbanások pont hogy az „ártó szellemek” bejövetelét jelezték. 

Jó pár évvel később, 1991 szilveszterén pont a talpam alatt robbant fel egy petárda, ráadásul zárt térben, a villamoson. S csak áldani tudtam a sorsot, amiért négy nappal előtte a bakancsomat rendes boltban vettem, nem pedig olcsóért a lengyel piacon. Pár évre rá egy házibulin valaki meggyújtott, s eldobott egyet. Akkor se tetszett. Valahogy kötelező lövészet, laktanyariadó, hadgyakorlat, éleslövészet szaga volt. 

***

A petárdázás számomra értelmetlen, ostoba, primitív dolog. S bár az állatok védelme érdekében is ildomos lenne elkerülni, de ami a legfontosabb, hogy embervédelemből is ideje lenne száműzni újkori, csinált hagyományaink közül.