Pipacs, repce, napraforgó, szalmabála

„Mindennek megvan a maga ideje, és kijelölt ideje van minden dolognak az ég alatt.
(Prédikátor 3.1.)

Hogy mi a közös a címben szereplő négy dologban? Az, hogy ha netán regisztrált tagjai vagyunk egy közösségi oldalnak, egyszerűen nem kerülhetjük ki azt a töméntelen sok fotót, ami ezek környezetében készült. Hóbort? Divat? Először én is azt hittem és meg is mosolyogtam. Aztán elkezdtem máshogyan látni. Mögéje látni. Látni.

Az év szava – az év képei

Hogy mi volt 2013 legfontosabb világeseménye? Természetesen az, hogy az Oxford Dictionaries az év szavának választotta a szelfit. S ez bizony nem a véletlennek köszönhető. Ahogy mondani szokták, a Holdra leszálló űrhajósok is kevesebb fotót készítettek odafönt, mint egy átlagos mai fiatal nő, aki a fürdőszobatükörben fényképezi magát. A digitalizációval ugyanis annyira felgyorsult az álló- és mozgóképkészítés, hogy azt már követni is alig lehet. Márpedig, mivel az emberek igen rákaptak erre az új hobbira, bizony, követnek is jó néhány „trendet”. Ilyen a hazai trendpalettán a bizonyos természeti környezetben való szelfikészítés. 

És igen, a leggyakoribb, szinte minden vidéken megtalálható színhelyek kiemelt gyakorisággal előforduló négy első helyezettje a pipacsmező, a virágzó repceföld, a napraforgótábla, illetve az aratás utáni szalmabálasor (legrosszabb esetben kaszálás utáni szénabálasor). Bizton állíthatom, hogy mindenkinek van olyan ismerőse, aki e hobbinak hódol. Na persze egyéb unikális sztárhelyszínek mellett, mint például a Tihany környéki levendulamező vagy a borvidékek szőlőültetvényei. 

A szelfi az új farmer

Két állítás nem igaz e képek készítőire. Az egyik, hogy jobbára amolyan városi népség, de az a fajta, amelyik azt hiszi, hogy a barna tehén tőgyéből jön a kakaó. Merthogy ugyanannyi vidéki is megtalálható a repcézős pipacsozók között. Különös tekintettel arra a tényre, miszerint a vidéki életforma is nagyfokú változáson esett át. Hogy mást ne mondjak, a szélessávú internet karnyújtásnyi közelségbe hozta a világot még a legeldugottabb falvakkal is. De elég csak azt a korábban sosem tapasztalt furcsaságot megemlíteni, hogy a legtöbb faluban ma már zöldséges is található, dacára a háztáji kerteknek, mert ugye nem mindenkinél van minden, illetve banán, mandarin vagy egyéb egzotikum szinte senkinél.  

A másik hamis vélelmezés, hogy ezek az önfotózók egytől egyig hormon dúlta tinilányok lennének. Aki ezt gondolja, nagyobbat nem is tévedhetne. Hogy a fiatalok kezdték el, az nem vitás. Azonban mostanra ez lett az új farmer. Akik esetleg túl fiatalok ahhoz, hogy emlékezzenek, azok számára elmondom, hogy a farmer egykoron a lázadás jelképe volt, s kizárólag tizen- és huszonévesek viselték. Mostanra azonban már akár ünnepi misére vagy operaelőadásra is felveszik, ráadásul kortól és nemtől függetlenül. Tagadhatatlan persze, hogy a szalmabálának támaszkodó 80 éves öregúr kevesebbek számára jelent vonzó vizuális élményt, mint egy nem túlságosan rétegesen öltözködő huszonéves lány, de attól még a jelenség minden korcsoportban hódít.

A szépség csábítása

És nem is baj, hogy hódít. Mert ennek okát is tudni vélem. Túlságosan technokrata korunk egyre kevesebb földközeli, rögszagú élményt kínál. Az ember pedig valahol legbelül tudja, érzi, hogy a házakon kívüli vidék az ő igazi otthona. Hogy egész sejtkészlete, testének minden izma arra lett rendeltetve, hogy ott kint, a vadonban éljen, megéljen, túléljen. S a tetejébe élvezze is ezt az életet. Amiképp a szép leány, a hetyke ficsúr, de még az éltes korú matróna is élvezi, ahogyan a bíborpiros mezőben, akár csak egy kép erejéig is, de a természet részévé válik. Hogy a naturális formák, a rusztikus miliő elementáris erővel hangsúlyozza ki azt az egyszerű, ám manapság egyre elfeledettebb tényt, miszerint minden ember gyönyörű. 

S vajon hol a legszebb az ember? Ott, ahová teremtetett. Nem falak közé, nem téglabarlangokba, betondzsungelekbe bújva. Nem pöfögő autók belsejében kucorogva, hanem a rétre, a mezőre, a szántóra, a kaszálóra lépve. Nem a divat tehát, hanem ennek a felismerése hajt rá sokakat ezekre a szelfikre. S maga a tudattalanból kiinduló közlési vágy, hogy „íme, nézzétek, én ennek vagyok a része, ide tartozom”. Mert az egyik legerősebb vágy: tartozni valahová. Valaminek a része lenni, valaminek a részévé válni. 

***

Régebben sokat mosolyogtam ezeken a képeken. Ma már, ha tehetem, mindet „tetszikelem”. No, ez is milyen kifacsart, újmódi szóalkotású újmagyar! Pont, mint a selfie-ből lett szelfi, s hasonszőrű társai. 

De ne siránkozzunk! A társadalmi átalakulást nem lehet sem megállítani, sem időben visszaforgatni. Éljünk inkább azzal, amink van! Pipacs, repce, napraforgó, szalmabála. S ki tudja, talán azok közül, akik e fotókat készítik, némelyek kedvet kapnak a föld szeretetéhez is. Ahonnan mind vétettünk, s ahová időnk végeztével vissza is térünk.