Pitypangméz

„A lámpa nem látja önmaga fényét, a méz nem érzi önmaga édességét.”
(Weöres Sándor)

Hallottak-e már a mézallergiáról? Bevallom, én egészen mostanáig nem. S úgy kellett megtudnom, hogy van ilyen, hogy szemem útjába került az egyik közösségi videómegosztó portálon egy kisfilm a pitypangmézről. Mivel pediglen nálam a politika nem képzelt, hanem valódi becsípődés, erről is messzemenő következtetésekre jutottam. Nevesen arra, hogy a pitypangméz testesíti meg a leginkább értékvesztett társadalmunkat.

***

Először is néhány szót a mézallergiáról. Keveseknél van jelen, s a szakemberek egybehangzó véleménye szerint nem azoknál jelenik meg, akik virágpor-allergiában szenvednek. Ez bizony egy olyan túlérzékenységi reakció, amit a pollen–étel keresztallergiához lehet leginkább hasonlítani. Jellemző rá a nyelv és a szájpadlás viszkető, égető érzése, a hasfájás, ami inkább a mézben lévő fruktóznak köszönhető, valamint a hólyagos torok, a bőrpír és az orrfolyás. 

Ezt kiváltandó született meg a pitypangméz. Hogy az allergiások is ehessenek mézet. S ha a kedves olvasó azt hinné, hogy a pitypang valami olyan csodavirág, amelynek méze teljesen antiallergén, nagyot fog csalódni. A pitypangméz ugyanis úgy készül, hogy fog az ember három marék pitypangot (szigorúan csak a megmosott virágját) bedobja egy liter vízbe, az első felforráskor azonnal leveszi, majd amikor már nem annyira meleg, hozzáad fél kiló kristálycukrot. Majd pépes állagúra keveri, végül pedig leszűri, hogy a virágdarabok ne maradjanak benne. Aztán… ez a „pitypangméz”.

No, nem voltam rest, rögtön elkezdtem olvasni a kommenteket, hátha csak nekem nem világos, hogy ez az akármi mitől lenne méz? Mert, teszem azt, ezzel az erővel az igazi méz is készülhet úgy, hogy fogunk három marék méhet, felforraljuk és hozzáadjuk a cukrot. De ezzel a technikával akár a roppanós virsli juhbél héjából is készíthetünk finom virslihéj lekvárt… 

Nem kellett csalódnom. A kommentekben egytől egyig az szerepelt, hogy ezt a gasztrokulturális tákolmányt még a legnagyobb jóindulattal sem szabad méznek nevezni. S hogy aki allergiás a valódi mézre, az inkább ne egyen semmit, de ezt az émelyítő cukorszirupos csinálmányt jobb, ha hanyagolja a szervezetéből. Már csak azért is, mert egyes kutatások erős párhuzamot vonnak a napi cukorbevitel és a rákos betegségekre való hajlam között. Vagy akár azért is, mert a finomított cukor a létező legaddiktívabb szer. Mivel pedig az emberiség írott történetének csupán a legvégén jelent meg mai formájában, a szervezetünk egész egyszerűen nem tud alkalmazkodni hozzá, nem képes kellőképpen lebontani. Ezért olyan sok az elhízott, túlsúlyos ember.

De ez a „hamis méz” (merthogy ez a hivatalos neve) bizony még engem is megdöbbentett. Legalább annyira, mint amikor olvasmányaim során azzal a ténnyel szembesültem, hogy az 1900-as évek elején a kokainfüggőséget heroinnal kúrálták. 

S hogy még egy érdekességgel szolgáljak, mindez az anyatej hibája. Ugyanis az anyatej enyhén édes íze, azaz az első táplálék íze az, ami meghatározza későbbi kötődésünket az édeshez. Az alapízek ugyanis egyenrangúak, épp csak annyi különbség van köztük, hogy nyelvünk más-más részén érzékeljük őket. Ha például az anyatej sós vagy savanyú lenne, ezekhez az ízekhez kötnénk a boldog érzést. 

***

Na, de hogy jön ide a politika? – kérdezheti teljes joggal a kedves olvasó.

Nagyon egyszerűen. Annak a bizonyos értékvesztésnek, vagy inkább érték-felcserélődésnek az okán, ami olyannyira jellemző erre a számos metamorfózison áteső XXI. századra. Gondoljunk csak a nemek közti egyenlőség okán kitalált legújabb 60-70 nemre, melyek számbavétele már maguknak az ebben jártas „szakembereknek” is komoly fejtörést okoz! Vagy például arra az attitűdre, ami a liberalizmust az elfogadással párosítja, ellenben szabadon öleli keblére a fehérek kollektív bűnösségét hangoztató, anarchista neonáci BLM-szerveződést. 

Egyszóval semmi sem az már, aminek nevezik, vagy aminek elsőre látszik. Pont, mint a pitypangméz, ami szemre és akár ízre is lehet is olyan, mint a valódi méz, ám lényegét tekintve nem más, mint cukorsziruppal meglocsolt virágszirom. Persze nyugodtan nevezhetjük abnormálisnak az efféle rekvizitumokat, még akkor is, ha a liberálisok az abnormalitást pejoratív értelemben fogják fel, s nem a normálistól, azaz a társadalom által elfogadottaktól, a kollektív tudatba vésődöttektől eltérőnek. 

Pedig egy normális társadalomban igenis helye van az abnormálisnak, ha az funkcionálisan helyénvaló, s nem rengeti meg alapjaiban a társadalom rendszerét. Elég, ha csak a művészetek okán El Grecóra gondolunk, akinek túlságosan nyújtott alakjai akkoriban formabontónak számítottak, s megalapozták a későbbi szürreális látásmódot a festészetben. Igaz, hogy mostanra kiderült: a festő ritka szembetegségben szenvedett, aminek következtében ő így láthatta természetesnek a dolgokat. Ahhoz tehát, hogy a képeit a mester szemével lássuk, ahogyan ő tekintett rájuk megalkotásuk pillanatában, olyan szemüveget kéne felvennünk, ami a nyújtott formákat összenyomja, s a dolgokat normálisnak láttatja. Ennek ellenére megmutatta az utat Dalí világa felé. 

És itt az igazi veszélye az értékvesztés mai idoljainak. Ha egy George Floyd nevű agresszív, többszörösen elítélt afroamerikai bűnözőből világmártír válhat, vagy ha egyes társadalmi csoportok felesleges pénzkidobásnak és más ország belügyeibe való beavatkozásnak tekintik határon túli magyar testvéreink megsegítését, akkor onnan már csak egy lépés, hogy „alternatív fehérnek” nevezzük a feketét, szentnek az anyagyilkost és nácizmusnak a hazaszeretetet. 

***

A mézet a méhek készítik a virág nektárjából. Semmi köze tehát a finomított répacukorhoz. Pont, mint ahogy a manapság liberalizmusnak nevezett katyvasznak sincs köze a polgári demokráciához. 

A társadalmi újraszerveződések korát éljük. Nemzedékünk talán megéri még, hogy ennek végpontjára érkezve káosz legyen úrrá a Föld országain. És minél előbb érkezik a káosz, minél előbb érünk le a nyúl üregének legmélyére, annál hamarabb kezdődhet a valódi értékek valódi restaurációja. 

Egyelőre a pitypangméznél tartunk.