Pusztinai némaság

„Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!”
(Reményik Sándor)

Az idei karácsony sem múlhatott el anélkül, hogy nekünk, magyaroknak ne lett volna valamiféle üldöztetésben részünk. Most éppen Pusztinán. Bár Ferenc pápa engedélyezte Bákó megyében a magyar nyelvű misézést, a helyi pap szenteste megtagadta ezt híveitől. Az esetről valószínűleg nem hallhatunk majd az Európai Parlamentben, s a jogvédő szervezetek sem fognak miatta tüntetéseket szervezni. Hiszen mit számít ez? Kinek számít ez már valamit is? 

Óriási jelentőség

Természetesen minden, magát magyarnak valló, s azt igazán komolyan gondoló embernek számít. Minket bizony mélységesen felháborít ez a mérhetetlen nacionalista gőg, ez a lopott földön történő csinált nemzettudatosság, aminek célja és következménye a tudatos beolvasztás, s a kényszerű beolvadás. Ha megkérdezünk egy csángót, hogy minek vallja magát: románnak-e vagy magyarnak, nagy bizonyossággal azt fogja válaszolni, hogy csángónak. Már ha éppen nem abba a csoportba tartozik, amelyik egyenesen kikéri magának a pejoratív jelzőként értelmezett csángó kifejezést. 

Hogy miért válaszol így? Mert saját területén belül egy olyan etnikumot alkot, amelyik évtizedek alatt több üldöztetést és megaláztatást kapott az egyik féltől, és több mellőzést, ignorálást a másiktól, mint az összes többi őshonos magyar kisebbség együttvéve. Így ő maga is óvatos az identitásjelzőkkel. 

A partiumi magyar megmaradhatott büszke magyarnak vagy beolvadhatott az országrablók alkotta vegyes populációba, amelyet főként Partiumban igyekeztek a kitelepítettek házait echte román telepesekkel benépesítve még a Bukarest környékinél is nagyobb románná tenni. A székelyföldi székely megmaradhatott székely magyarnak, vagy éppen csak székelynek, erős kohézión alapuló közösséget alkotva polgártársaival, ellene menve mindennek, ami szerinte rá nézve gyalázatos és sértő. Példának okáért megtanult románul, s remekül beszélte is volna a nyelvet, de tudatosan nem beszélte. 

A csángó… az csángó maradt. Sokszor még kisebbségi testvéreitől is kitaszítva, vagy ha nem is taszítva, de udvariasan eltolva magától, ahogyan az ember néha a túl nagy problémát kezeli. 

Gyalázat – Szenteste

Mert mi is történt most? Bár Ferenc pápa engedélyezte Bákóban a magyar nyelvű misézést, de ezt nem valamiféle parancsként értelmezve tette, egyszóval nem tette kötelezővé. A mise nyelvének megítélését rábízta a plébánosokra. Tehát a pápa adott is, meg nem is. Így amikor Nyisztor Tinka néprajzkutató azzal a kéréssel fordult Augustin Benchea pusztinai plébánoshoz, hogy a helyi imacsoport tagjaival szeretnének szenteste egy (!) magyar éneket előadni, a plébános a helyi egyháztanáccsal való egyeztetésre hivatkozva minden gond nélkül megtagadhatta ezt. Csakhogy itt van ez a fránya egyházjog. Az pedig egészen mást mond.

Az egyházjog szerint az egyháztanács tagjai a megválasztott tanácstagok, egy segédlelkész, a kántor, a hitvallásos iskola igazgatója (ha van), a világi hitoktatók választott képviselője, a hitbuzgalmi és karitatív csoportok képviselői, valamint a plébános. A szavazásra bocsátott kérdésekben minden tagnak egyetlen szavazata van. És itt jön a csavar. A római katolikus anyaszentegyház ugyanis (mint minden történelmi egyház) hierarchikus felépítésű és hierarchikus döntésjogú. Azaz bárhogyan szavaz a testület egy adott kérdésben, a végső szót mindig a plébános mondja ki, megfontolva (vagy nem) a testület döntését. Azaz a plébánosnak nemcsak vétójoga, hanem egyszemélyi döntési joga van minden, ismétlem minden kérdésben.

A templomot s az iskolát…

Hogy mit keres Nyisztor Tinka Bákóban? Ugyanazt, amit annak idején Jáki Sándor Teodóz atya, a csángók apostola tett (Áldassék a neve mindörökké!): magyarul tanítja énekelni, beszélni a csángókat. Ezeket a drága, ezer és millió őshagyományt birtokló, erős lelkű, szívós embereket, akik jók közül a legjobbak, s ezért beolvasztásuk a legnagyobb dicsőség a rossznak.

Az iskolát s a templomot legelőször vették el tőlük, kitépve a szíveikből szent hagyományaikat, megtagadva tőlük valódi népük történelmének, hagyományainak, anyanyelvének ismeretét. Aztán már az utcán is büntették azt, aki magyarul szólalt meg, s végül azt is börtönbe vetették, akinél magyar nyelvű könyvet (pláne imádságos könyvet) találtak. A csángók pedig elkezdték használni azt a kevert, semmihez sem hasonlítható, magyar részében is archaikus nyelvet, amit az, aki nem odavalósi, nem igazán ért meg.

A csángó nép megszokta ezt, s megértette ennek szükségességét. Román papírba csomagolta ékes magyar nyelvét, identitását, gondolkodását, álmait, hogy valamennyi megmaradjon belőle az évtizedes töretésben. De Bákóban, az ezeréves határ felé menve a sors szekere, bizony ez a papír egyre vastagabb kellett hogy legyen, s a belé csomagolt magyarság egyre jobban tört szerteszét a nacionalista bucskákon, meg a rasszista, magyargyalázó kátyúkban. 

***

Pusztinában idén szenteste nem csendült fel magyar ének. De magyar nyelven mondták el ezt azok, akik megélték. Pusztinában karácsonykor románul várták a kisdedet. De a templom felé vonuló emberek, kezükben az imádságos könyvvel, azon átfogva a szentolvasóval, most is úgy köszöntötték egymást, hogy „Dicsértessék a Jézus Krisztus! Krisztus Jézus született, örvendezzünk!”