Rendszerváltó történetek II. – A Fémwáz Káefté

„Azt szeretem a kapitalizmusban, hogy mindig talál helyet magának – és az ellenségeinek is.”
(Banksy)

Hogy milyenek voltak a rendszerváltás évei? Hogy mi jellemezte azt a politikai és gazdasági közeget, ahol minden és mindennek az ellenkezője is megtörténhetett? Pontosan az a fajta esetlegesség és sutaság, ami egyetlen pillanat alatt próbálta átállítani a közgondolkodást a politikai gazdaságtanról a makro- és mikroökonómiára. 

Néhány változtatás

A privatizáció hajnalán a nagy állami cégek vidéki telephelyei a szabad préda kategóriába tartoztak. Nem történt ez másképp az Állami Gépgyártó Vállalat békésgyarmati telephelyével sem, ahol a dolgozók egy része úgy gondolta, ideje belevágni a fene híres kapitalista életformába. Kiváltképp így vélekedett a villanyszerelő Kovács Géza és neje, Kovácsné, a telephely korábbi könyvelője. Mivel azonban bátorságuk nem volt ahhoz, hogy vidéki nyaralójukat letétbe helyezve egyedül tegyenek eleget a káeftéalapítás milliós költségeinek, végül maguk mellé vettek még nyolc dolgozót, s együtt alapították meg a Fémwáz Káeftét. Kovács lett az ügyvezető, Kovácsné pedig a főkönyvelő. 

Az átalakítás meglehetősen radikális változtatásokkal járt. Első körben a szocialista hozadékot, a muszáj-embereket kellett eltávolítani, azaz észszerűre csökkenteni a dolgozói létszámot. Amit ugyanis két ember el tudott volna végezni, arra rendszerint heten voltak. Amit pedig gépesítve nagyobb hatékonysággal lehetett volna végezni, arra is emberi munkaerőt használtak. S ha már gépgyártással foglalkoztak, elkészítették saját maguknak azokat az eszközöket, amik segítségével a termelési hatékonyság megugrott, a létszám ellenben lecsökkent. 

Kezdeti sikerek

A kezdeti sikerekhez nagyban hozzájárult a részvénytársasággá alakult anyacég, a korábbi állami vállalat privatizációja. Az új tulajdonosok – tehát az egykori pártállami káderek – saját telephelyeik közt osztották ki a részfeladatokat, természetesen pályáztatás útján. A Fémváz Káefté – innovatív, ütőképes csapat lévén – meglehetősen sok és jól fizető megrendelést kapott, többek között telefonfülkék és hóekék gyártására. A kisvárosi egykori telephely tehát gőzerővel üzemelt. S igen nagy meglepetés érte azokat a fővárosi fejeseket, akik néhanap ellátogattak hozzájuk. Kovács Géza ugyanis rendszerint munkásruhában fogadta őket, majd öt perc türelmet kért, amíg átöltözött. Ő ugyanis a többiekkel együtt kalapált, hegesztett, festett.

S ez még nem minden. A káefté az anyavállalattal kötött szerződés értelmében havi fix összegért bérelte a telephelyet. Ez a telephely viszont még a hatalmas gyártási kapacitás mellett is túlságosan nagynak bizonyult. S mivel az eredeti szerződésben nem szerepelt, hogy a terület a bérlő által nem bérbeadható, Kovács Géza szépen megfelezte a portát, s a felét bérbe adta. Az így bejövő bérleti díj nemhogy a teljes bérleti díjat fedezte, hanem még maradt is belőle.

A bukás

A bukásra azonban nem sokat kellett várni. Másfél évi igen prosperáló üzemmód után elérkezett a rendszerváltás újabb szakasza, amikor megjelentek az ifjú titánok, a fővállalkozók pedig elkezdték nemcsak megismerni, de alkalmazni is a pályáztatási díj intézményét. S ha az a nyaraló annak idején letétbe kerül, a Fémwáz Káefté ma már országosan ismert középvállalkozássá nőtte volna ki magát. De sajna a tagok mindenről közösen döntöttek. Kovácsékat leszámítva a többi nyolc tag sajnos a piacgazdaság alapvető működési törvényeivel sem volt tisztában, nemhogy a jövőbe tudtak volna tekinteni. Így esett meg, hogy a pályázati pénzek összegének megítélésekor mindig az alsó határt kalibrálták be. Ha tehát a pályázati díj minimum összege 200 ezer forint volt, ők pontosan ennyit szavaztak meg. Hiába mondta az ügyvezető, hogy ez így nem lesz jó, ragaszkodtak ehhez a szocialista takarékossághoz. 

Hogy mit tett a fővállalkozó? Természetesen minden pályázótól beszedte a díjat. Attól is, aki 200 ezret adott, s attól is, aki 400 ezret. Nem nehéz kitalálni, melyikük kapta a megrendelést. Pláne, hogy akkoriban bevett szokás volt az elbíráló bizottság tagjait is megkörnyékezni némi kis pénzmaggal. S a tagság erre is csak a minimális összeget utalta ki Kovácséknak. A hozzáálláson pedig az sem sokat változtatott, hogy a megrendelések rendre elmaradtak, s végül embereket kellett elbocsátaniuk. 

***

 A ’90-es évek elején rengeteg kis- és középvállalkozás járt be hasonló utat. Ugyancsak rengeteg volt azoknak a száma is, akik az így kialakult piaci űrt csekély tehetséggel töltötték be. Sajnálatos hozadéka a történetnek az addig meglehetősen jó képzést biztosító ipari szakiskolák leépítése. De azért a végére akad egy „jó hír” is: egyre több nyugati cég tette át telephelyét Magyarországra, méghozzá úgy, hogy semmiféle bérleti díjat nem kellett fizetniük évekig, ráadásul munkahelyteremtés címén még állami támogatást is kaptak. Igaz, a nyereséget az utolsó fillérig kivitték innen, na de semmi kis apróságokon kár fennakadni. 

A magyar vállalkozók pedig vagy saját kútfőből tanulták meg, mi is az a kapitalizmus, vagy már a rajtnál örökre elbuktak.