Rendszerváltó történetek IV. – Iskolák a határon

„Minden iskola csak annyit ér, mint amennyit a tanítója.”
(Szászy-Schwarz Gusztáv)

Ezek az iskolák a rendszerváltás határán álltak. Azon a szűk határmezsgyén, amelyikre a „már nem” és a „még nem” volt jellemző országszerte, kivétel nélkül. Ha ugyanis valahol rengeteg gondot okozott a gyors átállás, az bizony az oktatás volt.  

„Orosztanárok, átképzésre!”

Ha lett volna a pedagógusoknak saját rendszerváltó jelmondatuk, a „Ruszkik, haza!” mintájára ez lett volna: „Orosztanárok, átképzésre!”. Hiába, na! Gogol és Tolsztoj nyelvét nyolc év alatt csak a „taváris ucsítyelnyica, ja dakládüvaju” szintjéig elsajátítani szinte már művészet volt. Amíg ugyanis az egyszeri svéd és norvég vidéki nebulók még Alsó-Nekjölsdorfingban is szinte anyanyelvi szinten beszélték az angolt, s mellé ki tudja hány más nyelvet vagy dialektust, mi ezzel az egyetlen muszájnyelvvel se boldogultunk. Azaz hogy tudtunk volna, de nem akartunk. Valamiféle nemzeti ellenállássá vált (teljesen hibásan, teszem hozzá) a megszállók nyelvének elsajátítása. Bezzeg mostanában milyen jól jönne, ha például Hévízen vagy London elit negyedeiben akarnánk megértetni magunkat…

Nem volt tehát mit tenni, el kellett küldeni az orosztanárokat angolt vagy németet tanulni, hogy nem sokkal később angolt vagy németet taníthassanak. S nem egyszer, nem egy helyen volt arra példa, hogy az oktató csupán néhány leckével tartott előrébb, mint diákja. Azokról a gyerekekről nem is szólva, akik magántanártól évek óta tanulták az angolt és/vagy a németet. Nekik ezek az órák olybá tűntek, mint amikor az óvodás gyerek iskolásat játszik, és miközben ő a tanító néni, apu meg anyu az osztály. Bizony ezek a fals leckék alapozták meg sokunk nyugati nyitását. Még szerencse, hogy a nickelsdorfi eladó British English nélkül is ránk tudta sózni a forgalomból kivont, elavult hűtőládát.

Tizenkettő mínusz kettő

A kisdobosok és úttörők tizenkét pontja is tízre lett váltva, mégpedig a tízparancsolatra, amikor pánikszerűen beindult a „reszekularizáció”. A Magyar Úttörőszövetség ugyan nem szűnt meg, mi több, a mai napig létezik, s egy darabig még a KISZ is működött, de a szülők valami furcsa oknál fogna nem kívánták többé csemetéiket kék vagy piros nyakkendőkben látva mozgalmi dalokat énekelni. Az ennek következtében beállt ideológiai űrt a kezdeti években nem tudta betölteni a cserkészet, ugyanis kisvárosi, falusi szinten egyáltalán nem volt jelen, vagy ha nyomokban fellelhető is volt, még mindig heves ellenérzést váltott ki az emberekből; amolyan hungarista, levente, egyszóval „fasiszta” jelentéstartalommal bírt a köztudatban.   

A hit- és erkölcstan azonban azonnal megerősödött, köszönhetően annak, hogy a hitoktatás a Kádár-korszakban sem szűnt meg, legfeljebb akadályozva volt oly módon, hogy a hittanórákat vagy nulladik órára, vagy napközi utánra tették. Most azonban óvatosan helyet szorítottak neki a kerettantervben, jobbára az osztályfőnöki órák számának kurtításával. Csakhogy a megnövekedett igényt a papság – csekély létszáma miatt – nem tudta betölteni. Hittanár-képzés pedig nem volt. Így a kezdeti oktatói hiányt a kántorok kényszerű bevonásával próbálták megoldani. Így esett aztán, hogy ezek a zenében és éneklésben jártas, ámde pedagógiai tapasztalattal egyáltalán nem bíró emberek határozták meg az 1989-90-es évek vallási-ideológiai képzésének minőségét. 

Nobilitás és plebs

Amit viszont meg se kellett határozni, mert magától is elkezdett nőni, az az új nemesi réteg, amely két részből állt: a szabadrablásnak nevezett privatizáció milliomosaiból, és a régi, tényleges nemesi családokból. Ha pedig ezek voltak, akkor gyerekeiket is el kellett valahogyan szeparálniuk a plebejus gyerekektől. Így aztán viharos gyorsasággal alakultak meg azok a magániskolák, ahová csak nagyon sok pénzzel, vagy nagyon bárói, nagyon grófi, nagyon hercegi címmel lehetett bekerülnie valakinek. Természetesen – az elmúlt évtizedeket kiegyenlítendő – ezeknek az iskoláknak is hangzatos keresztény neveik voltak, teljesen függetlenül attól, hogy egyházi patronálás alatt álltak-e vagy sem. 

Nyilván e tanodák irányítását is meg kellett oldani valahogy, s ez nem ment másként, mint a régi Kádár-káderek segítségével, akiknek sokszor olyan új volt a vallás, mint Pilátusnak a Credo. Álljon itt ennek bizonyítására annak a falusi, MSZMP-párttag iskolaigazgatónak az esete, akit városi keresztény gimnázium vezetőjének kértek fel. Történt, hogy egy ízben a hívő katolikus rokonság egyik tagja megházasodott. A templomi szertartáson pedig, a Miatyánknál némelyek ámulva látták, hogy az egyébként kifejezetten kis növésű igazgató úr egy egész fejjel kimagasodik a tömegből. Később derült ki: a térdeplőre állt rá páros lábbal, ugyanis azt hitte, az ezt a célt szolgálja, mint amolyan hívői magasles. 

***

Ha mostanra van is valami opportunista éle ezeknek a történeteknek, akkoriban nem igazán tudott volna ez a folyamat másként lezajlani. Az iskolai átmenet nem volt ugyan súrlódásmentes, de nem is volt tele a gyerekek számára tragikus fordulatokkal. Ez a rögtönzésen alapuló sutaság pedig mára komoly szakmai alapokra helyezett, jól működő rendszerré fejlődött. Hála Istennek, és hála a magyar leleménynek.