„Soha ilyen finomat még nem ettem!”

„Nincs őszintébb szeretet, mint az étel szeretete.”
(George Bernard Shaw)

Karácsony egy felettébb érdekes ünnep. Az emberré lett Ige ugyan már csak nyomokban találtatik meg benne, varázsa mégis új színfolttal gazdagodott: a súlypontáthelyezéssel. Ezekben a napokban győzik le ugyanis a közösségi oldalakon az ételekről szóló bejegyzések a politikai célú irományokat. S most, hogy erre gondolok, magamban felidézem a születés misztériumának okán, hogy milyen volt gyermeknek lenni. És hogy gyermekként hányszor, s milyen ételekre mondtam: „Soha ilyen finomat még nem ettem!”

***

A vasárnapi ebédeknek furcsa rituáléja volt mifelénk. Az ősi magyar sablonokat betartva nálunk is tyúkhúsleves, leveshús, rántott, bocsánat, kirántott hús volt a menü, persze a záró rész desszertjeinek tervszerű körforgásával. Mivel pediglen a levest nem szerettem, az első perceket mindig kanalazást mímelve töltöttem, miközben az első fogás miatti utálatom mián apám megvetően szúrós tekintetét magamon érezve, az egybefaragott konyhabútor tálalórészén elhelyezett Sokol rádióból bömbölt a Jó ebédhez szól a nóta. Engem azonban mindez hidegen hagyott, hiszen tudtam, hogy hamarosan mennyei örömben lesz részem. S így is lett, mikor apám a számára tányérba kanalazott csirkefejet kanalával kivette, majd bicskájával kettényitotta, s a főtt velőt a kanálba kaparva, egy csipet sóval meghintve, némi kenyérbél kíséretében felém nyújtotta, hogyaszondja „egyél, hogy több eszed legyen”. „Soha ilyen finomat még nem ettem!” – gondoltam minden egyes ilyen alkalommal.

*

Épp a napokban dobtam a kukába vagy fél kiló banánt, amit valahogyan elfelejtettem fénykorában megenni, barnás-szottyosan meg már nem akadt rá gusztusom. Ennek tükrében igencsak nehéz elmagyaráznom a mai ifjúságnak, hogy milyen izgatott várakozás vett erőt rajtam mindig, amikor nagymamám december 24-e reggelén kilépett a kertkapun, kezében a fonott raffiaszatyorral, hogy elsétáljon az önkiszolgáló boltig, ahol már várta őt az a két kiló banán, amit egy hónappal ezelőtt rakatott el, és ami csakis ilyenkor, karácsonykor volt kapható. Amikor pedig végre hazahozta a mennyei mannát, végre kaphattam belőle egy darabot. A többit az ünnepekre ügyesen szétosztva ettem meg, persze mindegyiket gondosan megvizsgálva, mert a szomszéd pesti ismerősének győri rokona mesélte, hogy egyszer Gyöngyösön a déligyümölccsel együtt egy egzotikus, halálos csípésű pók is a rakományba került, mi több, belefészkelte magát a gyümölcsbe, s az első harapáskor halálra marta meg(v)evőjét. Mégis, a félelmemet mindig legyőzte a vágy, hogy egy teljes év után újra banánba haraphassak. Földöntúli, semmihez sem hasonlítható íze után pedig minden egyes alkalommal ezt gondoltam: „Soha ilyen finomat még nem ettem!”.

*

Tudja az anyja térgye kalácsa, hogy miben, talán megyei egyben, vagy kettőben volt épp az Őrhalom futballcsapata, s Rekord márkájú, NDK gyártmányú, korallpiros kempingbiciklimmel aznap én is kikerekeztem a Rimóc elleni rangadóra. A végeredményre már nem emlékszem, sőt, a mérkőzés egyetlen percére sem, mivel a pálya szélén, a katlanházakban álló üstökben isteni illatú pörkölt rotyogott, s ez úgy magához vonzott már az első pillanatban engem, mint éhes oroszlánt a zamatos zebraszag. Máskülönben utáltam a pörköltet, de ez más volt, hiszen katlanban készült, pont mint a malackrumpli, amit odahaza rendre kiszedegettem, s megfalatozgattam. No és ahogy ott álltam, a katlan előtt mint vérszagra gyűlő éji vad, Csernyík Pista bácsi (talán ő volt, talán nem, de mondjuk, hogy ő volt) azt mondta nekem: „No, adjak-e?” És én csak bólintani tudtam, miközben a saját nyálamat alig bírtam visszanyelni. Pista bácsi pedig balkezébe fogott egy szelet kenyeret, aztán a jobb kezében lévő merőkanállal jó vastagon meglocsolta pörköltszafttal. Mit ne mondjak… „Soha ilyen finomat még nem ettem!”

*

Nálunk odahaza a margarint csak azokhoz a krémes süteményekhez használtuk, amiket pont emiatt utáltam, mert a kulimász a kristálycukrot úgy őrizte meg magában, mint borostyán a szúnyogzárványt. Vajevők voltunk, s ezzel nem is lett volna gondom, ha a kenyér vagy a zsömle nem törik minden egyes alkalommal darabokra, amikor a hűtőből kivett tejszármazékkal próbálom megkenni. Akkoriban ugyanis a vajat mindenki a hűtőben tartotta, a pénzét meg Kádár Jánosnál. No de aznap! Aznap Balla Zoliéknál játszottam, s amikor belefáradtunk a „kovbojos” indiánosba, Bözsi néni, a nagymamája jó érzékkel megkérdezte, hogy nem vagyunk-e éhesek. Azok voltunk. Ő pedig gyakorló nagyszülő, tehát öt perc múlva már ott pihent maszatos térdünkön egy-egy tányér, benne egy-egy margarinos kenyér, a tetején paradicsomkarikákkal, amiket addig még nem is láttam, hiszen mi otthon cikkekbe vágtuk. Már az is maga a csoda volt számomra, hogy a kenyérszelet nem volt szétmorzsálva. Az íze meg aztán… ha birtokában lettem volna a tudásnak, azon helyt elmondok egy imát Hippolyte Mége Mouriés lelki üdvéért, aki 1869-ben kitalálta ezt a nem mindennapi finomságot! Oktalan gyermekként azonban csak arra tudtam gondolni, hogy… „Soha ilyen finomat még nem ettem!”

*

Ötéves koromban olyan együgyű voltam, hogy fogalmam sem volt például a papsajtmályva leveleinek diafototropizmusáról. Egyszerűen csak vártam azt a pillanatot, amikor termése június vége, július eleje táján megérik, s az óvodaudvaron találok belőle olyan példányt, amit se a gondnok bácsi nem permetezett le, se a Ságvári körút egyetlen kan kutyája nem keresztelt meg bakszagú vizelettel. S bár az óvodai étkek is felettébb ízlettek, egyetlenegy sem volt fogható ehhez a növényi terméshez. Na, jó, talán a libuska igen. A libuska pediglen az a röggé összeállt porcukordarabka volt, amit grízes tésztához, vagy túrógombóchoz kaptunk. Gizi néni, a dadus még arra is gondot fordított, hogy mindőnknek nagyjából egyenlő arányban jusson, mert tudta jól, hogy ha nem így tesz, egyhamar börtönlázadásszerű ovis tömegverekedés kerekedhet. A papsajtban viszont még az is jó volt, hogy azt az ember nem kapta, hanem szerezte; levadászta, mint egykori elődeink a mamutot vagy a kardfogú avokádót. Egyszóval amikor végre megérett ez a zöld jóság, ügyesen lecsippentettem, meghámoztam, majd olyan gonddal majszoltam el, mintha bizony az örök fiatalság írját venném magamhoz. Csak arra tudtam gondolni ilyetén állapotomban, hogy… „Soha ilyen finomat még nem ettem!”

***

Teltek, múltak az évek. Lassan rá kellett jönnöm, hogy ahogyan a bőr elveszíti rugalmasságát, a szem az éleslátását, s ahogyan a hangok egyre távolabbról érkeznek fülünkbe, úgy tompulnak, úgy halványulnak az ízek is. Egyedül az emlékeimben maradtak meg frissnek, üdének, izgalmasnak, csábítóan varázslatosnak.

Ahogy egyedül az emlékeimben vagyok már csak fiatal.