„A söpredéket arra tanították, hogy türelmetlen legyen; hogy ne higgyen a múltban, se a jövőben. Arra tanították, hogy csak a jelenben higgyen, és benne élje ki mohó vágyait.” (Gabriel García Márquez)

„Lépten-nyomon ezt hallani.”… „Már unom.”… „Másról se tudnak beszélni.” Ilyen, és ehhez hasonló véleményeket olvasok naponta a közösségi oldalak megosztásainál, vagy a különböző cikkek kommentjei közt. De vajon tényleg ennyire „egybites” lenne a kormány álláspontja? Vajon valóban másról sem lehet beszélni?

Fotó: MTI/EPA, archív

Éhgyomorral boltba

Ennek a kérdésnek a megválaszolásához kicsit távolabbról kell kezdeni. Nevesen onnan, hogy az ember, ha jót akar magának, soha ne menjen éhesen élelmiszert vásárolni, mert törvényszerűen egy csomó felesleges termékkel fog távozni az üzletből. S ez nem csupán a biológiai szükségletünknek köszönhető, hanem bizony a fogyasztói társadalom legfőbb parancsolatának, a „vedd meg most!”-nak is. Amikor az ember jóllakottan, a valódi szükségleteinek a kielégítése miatt keresi fel a boltot, egyszerre tud észszerű és tudatos döntéseket hozni. Néhány manipulatív tényező persze még így is hatni fog rá, de a legfőbb parancs, az éhség miatti harács-kényszer már nem befolyásolja.

Így van ez hírolvasás közben is. Akik az aktuálpolitikai paletta egyhangúságára panaszkodnak, jobbára egy dolgot kifogásolnak: hogy a dolgok nem az ő szájízüknek megfelelően történnek. Persze vannak olyanok is – bár jóval kevesebb számban –, akik perspektivikusan nem eléggé kitartóak. Az első csoportba tartozó migránssimogatókkal nincs mit kezdeni. Utóbbiak viszont elfeledkeznek arról az egyszerű tényről, miszerint ennek az egésznek a kezdete csupán három évvel ezelőtt mutatta meg valódi arcát. De akár így, akár úgy, az unalom vagy a türelmetlenség mindig a valódi politikai elkötelezettség hiányának a jele.

Csupán három éve?

Valójában persze minden sokkal, de sokkal előbb kezdődött. Ha nagyon szigorúak akarunk lenni, akkor időben minimum arra a pontra helyezzük a mostani történések eszkalálódásának kezdetét, amikor a nagy gyarmattartó birodalmak széthullottak, s korábbi hódoltságaikban mindenféle szedett-vedett, jobbára a korábbi anyaország érdekeit szem előtt tartó, avagy nyíltan velük kollaboráló kormányzatok kezdtek működni. Új lett a himnusz, új lett a zászló, de a valódi belpolitika továbbra is gyarmati szinten működött.

Egyáltalán nem csoda, hogy mindez a fundamentalista mozgalmak megerősödéséhez vezetett. Az már sokkal nagyobb „csoda”, vagy tán inkább emberiesség elleni bűntett, hogy mindezt a folyamatot tisztán és világosan látták a korábbi anyaországok vezetői, és látták mindezeket a független (vagy ettől-attól azért mégiscsak függő) társadalomtudósok. A politikusok természetesen minden eseményt a saját javukra próbáltak használni, a tudósok pedig vagy hallgattak, vagy olyan halkan mondták ki az igazat a nem túl távoli sanyarú jövőről, hogy ne fenyegesse őket az állásukból történő kirúgás veszélye.

Mindenki tudott mindent, de senki nem tett semmit. A választási ciklusokra felosztott jövő mindig kínált egy újabb, négy vagy öt évre adott haladékot. Ezzel a módszerrel pedig a kedves nyugati bezzegnemzetek még a mostani direkt becsalogatásnál is nagyobb bűnt követtek el: kitermelték a migránsnemzedéket.

A mi felelősségünk

E folyamatok zajlása idején mi még javában a vörös rabiga alatt senyvedtünk. Utána pedig „rendszerváltásunkkal”, illetve a reprivatizációnak nevezett szabadrablással voltunk elfoglalva. Valamint azzal, hogy a politikai váltógazdaság szabályai szerint pontos vetésforgóban mindkét oldalt hatalomhoz juttassuk. S ha volt is felelősségünk a múltban, az csupán annyi, hogy ezen okok miatt, valamint akkori világpolitikai jelentéktelenségünk okán egyszerűen nem tartottuk ujjunkat a történések fő ütőerén.

Mostani felelősségünk egyértelmű és világosan körvonalazható. Időközben területileg ugyan nem gyarapodtunk, de az utóbbi évek határozott bel- és külpolitikájának köszönhetően jelentőségünk igencsak felértékelődött. E jelentőséget nem a kerítés adja. A déli határainkon telepített határzár – amellett, hogy gyakorlati haszna elvitathatatlan – nem kevés szimbolikus jelentőséggel bír. Ahogyan a legtöbb kérdőív, amit a nemzeti konzultációk során eljuttatnak minden szavazóképes állampolgárhoz.

Mert bizony a sokszor (vagy majdnem mindig) egyértelműnek tűnő célokat időnként tudatosítani kell a polgárokban. A határvédelem elkerülhetetlenségét, a családtámogatás szükségességét, a munkaalapú társadalom fontosságát. És azt, hogy amennyiben ezekből akár egy jottányit is engedünk, azzal szabad terepet biztosítunk azoknak, akik társadalmi berendezkedésünket erőtlennek, idejétmúltnak gondolják. Akik szerint ezek az elkeseredésükben, s nem valódi, megélt hitükből fakadóan teremtődött muszáj-fundamentalisták középkori modellje megér annyit, hogy szánt szándékkal Európába hívjuk őket, elöregedő társadalmunk vérfrissítése érdekében. Ezzel csak egyetlen egy hatalmas gond van. Ha a példa kedvéért a mi vérünk Rh+, akkor az övék Rh-. Az inkompatibilitásból eredő károsodás pedig törvényszerű.

***

Tételezzük fel, hogy kellő propagandával el tudtuk volna kerülni a tatárjárást, a hódoltságot, a náci megszállást vagy a szovjet rémuralmat. Akkor is akadtak volna szép számmal, akik unják a tatározást, töröközést, nácizást, ruszkizást. A sorosozás és migránsozás három éve tart. Három év egy kétezer éves kultúra életében tizedmásodpercnél is rövidebb idő. De ha segítségével el lehet kerülni, hogy a kritikus pont után egész társadalmunk egy tizedmásodpercen belül tűnjön el örökre, akkor néhány türelmetlen ember díszkomfortérzete megfizethető ár ezért.