Szerelemverseny

„A Véletlen a világ legősibb Istensége.” (Luke Rhinehart)

Péter a sportáruház kerékpáros ruházatok számára fenntartott polcánál látta meg Évát. S amikor meglátta, kicsit vissza is lépett a takarásba, hiszen mégiscsak 27 év telt el azóta, és az nem illő, hogy ezzel a hirtelen találkozás következtében beálló ziháló lélegzettel, ezzel az izzadó homlokkal köszönjön rá. Megvárta hát, amíg picinykét lecsillapodik a szívverése. Annak a szívnek a verése, amely szív egészen mostanáig úgy dobogott: „Évi, Évi, Évi, Évi”. 

***

Az egyszerű, fehér póló mellé a legszebb rövidnadrágját vette fel. Azt a búzakéket, aminek az oldalára három fehér csíkot varrt a nagymamája. Korallpiros Rekord kempingbicaját már előző este fényesre suvickolta, majd a csomagtartóra bálázózsineggel szépen rákötött egy puha ülőpárnát. S most ott tekert a kertek alatt, azon a vékony kis ösvényen, amit a gazdák a falu alvége és felvége közti telekhatáron meghagytak gyalogútnak. Gyorsan tekert, de nem olyan gyorsan, hogy beleizzadjon. Fontos volt, hogy a megérkezéskor ne legyen túl zilált állapotban. Elvége Éviről van szó. 

És sikerült! Édes drága boldogság, de még mennyire sikerült a megérkezés! Kicsit farolós fékezéssel, de nem azzal a túlzott vagánykodással, hanem csak úgy szép férfiasan, pont a kapuban álló Évi lábaitól olyan 30 centire. 

– Szia! – mondta Évi, és bele kellett dögleni, ahogy mondta.

– Szia! – válaszolta Peti, és büszke volt magára, hogy ezt a bonyolult szót tévesztés, dadogás nélkül, majdnem magabiztosan ki tudta mondani. Igaz, odahaza elégszer gyakorolta a tükör előtt. 

– Jó a szerkód – mondta Évi, és erre már bizony összegabalyodtak a szavak, csak egy dadogós kö-kö-kö-köszi futotta, na, de sebaj! Évi pedig már pattant is fel hátulra, s mosolyogva konstatálta:

– Párnát is tettél rá.

– Tettem.

– Akkor megyünk? – kérdezte Évi, és az ég a földdel összecsókolózott, annyira meghalni valóan édesen kérdezte.

– Megyünk – válaszolt Peti immár hebegés nélkül, majd óvatosan, vigyázva, hogy Évi le ne essen, elindult. Nem a kertek alatt, hanem a Kossuth úton, a jó úton, ki a faluból a Várkert utca emelkedőjén át. Volt egy másik út is, ő azonban mindenképp meg akarta mutatni Évinek, hogy azon az emelkedőn is simán felkerekezik, méghozzá akkor is gyorsítva, ha ketten ülnek a bringán. S végig, végig, a faluból a város felé úgy taposta a pedálokat, mintha az élete múlna rajta. Évi szép szőke fürtjei pedig úgy lobogtak a menetszélben, mintha növendék angyalkák játékos, csillogó szárnyai lennének. Legalábbis Peti, aki menetközben a visszapillantó tükröt úgy állította, hogy abban néha, lopva a lány arcát nézhesse, teljesen így látta. S mentek, mentek, mentek, gyorsan, gyorsan, nagyon gyorsan, hogy mihamarább odaérjenek a városba, ahová Évi kérte meg Petit, hogy vigye el. Ahol…

Ahol Évi Ákossal fog találkozni a várkertben. Ahol… Évi… Ákossal… fog… találkozni…

De Peti most nem gondolt másra, csak arra, hogy ők, ketten, a biciklin. Hogy ők ketten. Hogy ők. Hogy ketten.

***

„Istenem, de rég volt…” – tért vissza a merengésből Péter, miközben megigazgatta haját, s végigsimított ingén. Még jó, hogy azt az inget vette fel, amelyiknek az anyagát nem kell vasalni. A válás után csak ilyen ruhákat hordott.

Pontosan tudta, hogy Éva is elvált. Másfél éve. És egyedülálló. És szereti a sportokat, különösen a kerékpározást. Azt is kiírta az adatlapjára, hogy ma itt lesz. Hiába, na! A XXI. század kevés esélyt ad manapság az embernek a véletlen szülte romantikára. 

Már éppen kilépett volna a takarásból, amikor… Amikor a semmiből Éva mellé lépett egy borostás, kissé őszülő hajú férfi, és szerelmesen átkarolta. Éva pedig hozzáhajolt és csókot lehelt az arcára. Péternek ennyi elég is volt, hogy kifusson lábából a vér, s szemei elhomályosuljanak. „Karma” – gondolta, holott sosem hitt benne. Azzal a kijárat felé indult. De kettőt se lépett, amikor egy kéz érintette meg a karját:

– Ne haragudjon! – mondta a nő. – nem vagyok járatos ezekben a sportcuccokban. Meg tudná mutatni nekem, hogy hol vannak a biciklis nadrágok?

– Persze, szívesen – válaszolta meglepve Péter, amikor is a nő gyönyörű, földöntúli, csilingelő kacajjal felnevetett:

– Jaj, elnézést, én nem akartam… csak ez az ing… Annyira hasonlít az itteni eladók ruhájára… Bocsánat, tényleg ne haragudjon…

***

Rá egy évre és három hónapra tartották az eljegyzést Annával.