in memoriam Kányádi Sándor

Bizony a fiúgyerekek semmit sem csinálnak csak úgy ok nélkül. S bármit tesznek is, annak oka csak egy lehet: így látták a nagyfiúktól. És az is olyan biztos, mint ahogyan én most itt ülök, s írom ezeket a sorokat, hogy amit a kisgyerek a nagyfiúktól lát, azt utána műveli, ha kell, ha nem. Lett légyen bármiféle bolondság, vagy látszólag (és akár ténylegesen is) teljesen haszontalan dolog. Ilyen volt a kora esti tücsökbizgatás is. A mezei tücsök, vagy becsületes nevén Gryllus campestris (innen üdvözlöm a Kaláka együttest) igen különös állatka. Napjai jó részét a maga vájta földüregben tölti, s jobbára csak éjszaka mászik ki onnan, hogy némi táplálék felvétele után ciripelésével párt találjon magának. Legalábbis, amennyire én tudtam kisgyerekként, ezért hegedülget. S ha azt hinnénk, hogy legnagyobb természetes ellensége netán a cickány, az egér vagy a sün, hát nagyot tévedünk. A tücsökre a legnagyobb veszedelmet a ministránsok jelentik. Akkoron legalábbis úgy volt, amikor ez a történet játszódott.

***

Őrhalom, 1980

Ahogy már mondottam volt, a kisfiúk tökéletesen leutánozzák a nagyobb srácok dolgait. Mi is így tettünk, alig 10-11 évesen. Ha azt láttuk, hogy Varga „Kis” Zsolti elengedett kézzel tekeri a bringát, nosza, mi is így tettünk. Aztán felkeltünk a földről, leporoltuk magunkat, köptünk egy kis nyálat a felhorzsolt, véres térdünkre, elmázoltuk, aztán újra próbáltuk. Ha arra mentünk le az Ipoly árterére, hogy Hegedűs Anzelm a nagyanyja dagasztóteknőjében hajózik az Újároktól az Ipoly felé, ihaj, hát mi is szaladtunk teknőért, vagy a nagyobbacska lavórért, esetleg kidobott gyerekkádért, hogy csatlakozzunk a nagy felfedezéshez. Annál is inkább, mivel a kiöntés végén a rejtélyekkel teli ismeretlen és egzotikus Csehszlovákia várta, hogy meghódítsuk. Na, nem trianoni revíziós értelemben, csak úgy átlógva, picinyke határsértéssel fűszerezve évenkénti csínyeink számát.

No, de hogy bő lére eresztett bevezetőm után eljussunk végre valahára a tücsökbizgetéshez, bizony ez az ősi, palóc fiús sport is a nagyobbaktól lett eredeztetve. Mi kisebbek Balla Attilától, Varga Robitól, Balla Vikitől lestük el ennek tudományát, ahogyan ők a mestereiktől, Hegedűs Zolitól, Nagy Béluskától, Nagy Jancsikától. Nyugodt szívvel el lehet tehát mondani, hogy e foglalatosság igen ősi időkre nyúlt vissza. Kivitelezése rendkívül egyszerű volt. Fogni kellett egy jó, hosszú, kalászos végű fűszálat, azt egyetlen, határozott mozdulattal kitépni a tövéről, s az alsó, gyökhöz közeli zsenge részt azon nyomban le is kellett rágni foggal. Most is a számban érzem a zsenge fűszál kicsit édeskés, kicsit kesernyés ízét, s most sem tudnám megmondani, mi szükség volt arra, hogy megegyük. De hát, ha így láttuk, így lestük el, akkor így is hagyományozódott ránk.

Illusztráció: shutterstock.com/wizdata1, szerk.

Az ily módon zsengétlenített fűszálat aztán bedugtuk a tücsök üregébe, aztán szépen, lassan kihúztuk. E művelet három-négyszeri megismétlése után két eset volt elképzelhető. Az egyik, hogy az utolsó kihúzásnál a fűszálba kapaszkodott tücsköt is húztuk ki a lyukból. A másik, hogy a kihúzás után a tücsök haragosan kijött a lyuk szájához, és ott feddőn ránk nézve csápjaival és mellső lábaival figurázott borzasztó vadul, egyszersmind kissé komikusan. Mi pedig mindkét esetben kacagtunk ezen a furcsa kis méregzsák fiduláson. Emlékszem, sosem öltük meg, sosem bántottuk őket. Csak piszkáltuk. Leginkább a temetőnek a templomhoz vezető főutcáján, a fogadalmi kereszt tövénél lévő töltés oldalában. Egészen addig, amíg az öreg Antus bacsi (Csak így, bacsi. Mi palócok, nem bácsizunk, hanem bacsizunk) ránk nem szólt. A fia sírjánál volt éppen, onnan battyogott fáradt, öreges léptekkel a templom felé egy kis imádkozásra, amikor meglátta, hogy István és én miben mesterkedünk. Nem kiáltott ránk már messziről, nem rázta felénk haragosan a botját, egyszóval nem úgy közeledett felénk, mint valami óriás tücsök. Hanem csak, amikor módosan, komótosan odaért, csendben csak annyit mondott:

– No, gyerekeim! Oszt azt tudjátok-e, hogy ezek a tücskök minek vannak itt? –

– Nem tudjuk, Antus bacsi – válaszoltunk, ő pedig elmesélte:

– No hát ezek a tücskök vigyáznak az itt alvókra. Őket küldte le a Jóisten, hogy éjszaka muzsikáljanak a lelkeknek, azután meg hajnalig gondozzák a sírokat. Azokat is, amiket már senki se. Ti meg kora este kiveritek az álmot a szemükből.

Azzal az öreg – válaszra sem várva – sűrű fejcsóválások közepette elballagott. Mi pedig szégyenkezve néztünk össze Istvánnal. Hogy hát erre bizony nem gondoltunk. Azonnal felkeltünk, kezeink maguktól engedték el a bennük tartott, szárrágott fűszálakat, lábaink pedig a sekrestyébe szalasztottak minket. No, korántsem penitenciáért, hanem, mert közeledett a mise ideje, s mi alapvetően nem bogáridomárkodni, hanem ministrálni mentünk. Soha többé nem zargattuk pihentükben a temető kicsi, cirregő gondnokait.

***

Talán tizenkét-tizenhárom év múlva – alig megkezdve húszas éveit – István is lepihent. Munkahelyi baleset volt, azonnal vége lett, nem lehetett rajta segíteni. Pontosan oda temettük őt a fogadalmi kereszt oldalába, a tücskökkel teli töltés tetejére. Jó hely az. Központi hely. S talán a tücskök is áthagyományozták egymásra a történetet. Hogy „Lám, gyerekek, élt itt két kisfiú, akik megtörték ősi átkunkat, és nem adták át bizgetésünk mesterségét a kisebbeknek. Mi, tücskök azóta élünk nyugalomban és boldogságban. Eme nemes cselekedetre pedig egyikük sírhalmát tettük meg templomuknak, s az emlékezés örök helyének.”

Így kell lennie, máshogyan nem lehet. Hiszen mindig István sírja a leggondozottabb, mindig az övén nyílnak ki először a virágok, s mindig utoljára hervadnak el. Ha pediglen nyár elején estefelé arra visz az utam, sosem halasztom el megállni a sírja tövében. Aztán csak várok, várok egy percecskét, amíg végül fel nem csendül a gyönyörű tücsökmuzsika. Szépen, szomorkásan. Ahogyan illik. Tegnap Istvánnak. Ma Kányádi Sándornak. Holnap nekem.

Epilógus – Epitaphium

valaki ma felment a hegyre
a fák busongva, búgva zengtek
siratva őt, és áldva egyre
Isten teremtésében a rendet