„Te mit teszel, ha vége ennek?”

„A nosztalgia, mint mindig, kitörölte a rossz emlékeket, és megszépítette a jókat.”
(Gabriel García Márquez)

„Alig várom, hogy visszatérjünk a régi kerékvágásba” – mondják sokan. S közben bele sem gondolnak, hogy a szekér, amire a vírus miatt kénytelenek voltunk mind, ahányan vagyunk, felkapaszkodni, olyan mély, olyannyira eltüntethetetlen kerékvágást hagyott maga után, hogy alatta az a bizonyos régi vágás nyomtalanul, örökre eltűnt. 

***

De olyan nagy baj-e, hogy életünk a vírus után már sosem lesz ugyanolyan, mint annak előtte? Egyáltalán nem. Mondom ezt a lemondások, az esetenkénti nélkülözések, az állásvesztések, s minden más negatívum tükrében. Mert ami ezek mellett új erőre kelt bennünk, az nem más, mint régen sorvadásnak indult életösztönünk, amit a jólét, a béke, a modernizáció eljövetelével mintha csak szándékoltan nyomtunk volna el magunkban.

„Kisfiam, a mi időnkben nem volt kövér ember” – mesélte nekem egy falusi bácsi még nagyon régen, valamikor a ’80-as évek elején, s meg sem állt a mesélésben. Beszélt nekem a háborús időkről, a két háború közötti korról, a második nagy háborúról, a Rákosi-korszakról, ’56-ról. S minden egyes szavából az tűnt ki, hogy a legnagyobb nélkülözések közepette acélozódott meg annyira az ember, ami alkalmassá tette őt az elkövetkezendő viharok túlélésére. Korszakokat túlélő nemzedék volt az övék.

A miénk is túlélő nemzedék. Túl akarjuk élni az ünnepek alatti dorbézolást, a fogyasztói társadalom minden egyes „Black Friday” típusú, kényszervásárlásra ösztönző áruhitel-felhalmozását; túlélni azt, ha a gyorsétteremben elfogy a sajtos hamburger és kénytelenek vagyunk beérni a simával, hogy a másfél éve vásárolt autónk ráncfelvarrott változatának kibocsátásával már nem jelenhetünk meg egy jobb üzleti körben, mert lenéznek minket.

– Te mit csinálsz először, ha vége? – kérdeztem egy barátomat, s ő gondolkodás nélkül válaszolt:

– Mindent. Mindent, amit eddig nem lehetett. Sétálok este 8 után, kiülök egy vendéglő teraszára, akkor is, ha mínusz 20 fok lesz, és főleg, főleg körbecsókolom, körbeölelem az összes barátot és ismerőst, aki szembejön velem az utcán. 

Ilyen egyszerű ez. A vírus, miközben elvett tőlünk, kétszer annyit adott is: a várakozás izgalmát, azt a hitet és bizalmat, hogy hamarosan minden jóra fordul, s legfőképp azt a tudatot, hogy emberi kapcsolatainkat mindennél fontosabbnak tartsuk. 

***

Mert valljuk be, az a bizonyos régi kerékvágás… nem volt se túl mély, se túl vastag. Csak amolyan elvékonyodó nyomvonal, amiről néhanap azt sem tudtuk, hogy honnan indul és hová tart? A legjobb szó rá a sekélyes. Abban a közegben, ahol mindig tudtuk, hogy mi után mi következik, és soha semmi nem tudta megtörni az e tudatban sejtjeinkig belénk csontosult napi rutint.

Istenem, hol van már ez a rutin? Most, amikor lassan egy éve (bizony, lassan egy éve, belegondolni is borzongató) úgy tervezzük meg napjainkat, hogy reggel meghallgatjuk, mit mond az operatív törzs, mi jelenik meg a Közlönyben, milyen szigorítások vagy éppen feloldások várhatóak. És csak napokat tervezünk. Vagy ha mérhetetlenül optimisták vagyunk, akkor, de csakis akkor, esetleg heteket. 

Hogy mi ebben a rosszban a számunkra átalakítható jó? Hogy mit tudunk mi ebből profitálni? A megoldás nem túl bonyolult. Innentől ugyanis úgy kell megélnünk minden áldott napot, hogy arra ne legyen ugyan jellemző az individualisták carpe diem felfogása, de segítsen megköszönni megélt óráinkat, perceinket a Teremtőnek. 

S bizony itt vetődhet fel bennünk az a régi népi bölcsesség, miszerint „Segíts magadon – az Isten is megsegít”. Mert az isteni segítség olyasformán kézzelfogható, hogy azt kihasználatlanul hagyni valóságos vétek. Az ész, az általa megszerzett tudás olyan képességek birtokosaivá tett minket, amelyek segítenek legyőzni akár még egy világjárványt is. Azt a fajta háborút, amiben nem ember tör ember ellen, de aminek végkimenetele ugyanolyan katasztrofális lehet, mint régi, nagy világégéseinkéi.

***

„Mit teszel először, ha vége ennek az egésznek?” – kérdezzük mostanában egymástól.

S csak nagyon kevesek válaszolnak rá így: „Megköszönöm Istennek, hogy élek. Hogy élünk.”

Hogy újra kiülhetünk a vendéglők teraszaira, hogy sétálhatunk este 8 után a korzón, hogy csókkal és öleléssel fogadhatjuk szeretteinket. Hogy a bajban egymásra jobban vigyázó, egymásért jobban felelősséget vállaló, egymást jobban segítő jobb emberekké váltunk.