„A szükség hazuggá teszi a szegény embert.” (Publilius Syrus)

Különös kapcsolatom van a hajléktalanokkal. Először is, nem ítélkezem felettük. Másodszor, ha pénzt adok nekik, nem teszem hozzá, hogy „de aztán nehogy piára költse!”, mert jó eséllyel arra fogja. Harmadszor, ha tehetem, nem pénzt adok nekik, hanem élelmiszert vagy ruhát. Néha el is beszélgetek velük. Innen tudom, hogy tízből tíznél ugyanaz a válasz egy bizonyos kérdésre.

„Mert ott lopnak”

Hogy a megkérdezett hajléktalan miért kerüli a szállót? Mert ott – elmondása szerint – lopnak. És különben is tetvek, meg rüh, meg bolhák, meg ágyi poloska van mindegyik helyen. És mindent leokádó részegek, meg mindenkibe belekötő drogosok. Valóban így lenne? Igen. Valóban sokszor és sok helyen van így. Hogy akkor mégis mi szól a szálló mellett? Maga az élet.

Fotó: MTI/MTVA Bizományosi/Róka László

A téma szakértői szerint egyetlen, hajléktalanként az utcán töltött év legalább hét évvel ér fel. Ennyit öregszik valaki, ha életvitelszerűen fedél nélkül van. A mondatban a kulcsszó az életvitelszerűség. Hasonlatosan ahhoz, mint amikor valaki kihagyja az esti fogmosást. Először csak egyszer. Mert, mondjuk, fáradt. Aztán egyre többször. Már akkor is, amikor nem fáradt. Végül oda jut, hogy nem marad ép foga, és a géneket kezdi el okolni.

A hajléktalanságba való belecsontosodás is ilyen. Iszonyatos kín és fájdalom, amikor valaki elveszti mindenét. Akár egyik pillanatról a másikra, akár fokozatosan történik. Ám a miérteket nem lehet a történetből kispórolni. Még akkor sem, ha ahány ember, annyi történet. Mert a vége mindenek ugyanaz: az utca. És minden, ami vele jár. Hogy az ember bármit, ismétlem, bármit megtesz azért, hogy akár egyetlen nappal is túlélje. Ha kell, lop, ha kell, prostituálódik. Aztán persze jönnek az elviselhetetlent elviselhetővé tévő pótszerek: az alkohol és a drogok. S bármennyire hihetetlen, bele lehet szokni ebbe a fals létbe. A miértekre tehát őszinte választ kell adnia a hajléktalannak. Magában, magának. Ez az első lépés.

Mi nincs a szállón

A szálló a második lépés lehet a kitöréshez, az életmódváltáshoz. A szállón ugyanis némely dolgok nem megengedettek. Nincs például hajnalig tartó részeg tivornyázás. Nem szívhat az ember kedvére öngyújtó-töltőgázt, és nem szippanthat csavarlazítót vagy hígítót nejlonzacskóból. Nem végezhet szexuális szolgáltatásokat pár száz forintért. És nem lophat. Minden ilyen irányú cselekedet retorzióval járt. De sosem az első alkalommal történő elbocsátás, kitiltás ez a bizonyos retorzió.

Aki megszokta, hogy az életet a koldulás vagy a lopás jelenti, az örömet pedig a kábulat, az nem tud egyik napról a másikra kitörni ebből a mókuskerékből. Ezért a szállók nemcsak fedelet és meleget, hanem egyéb más segítséget is nyújtanak, na persze az erre hajlandóságot mutatóknak. Ezeket a segélyhelyeket rendszeresen látogatják a különböző szervezetek szakreferensei. Alkohol- és kábítószerfüggőket kezelő orvosok, pszichológusok, a különféle egyházak és segélyszervezetek szociális munkásai, és így tovább.

Ami tehát a szállón egyáltalán nincs, az a minden köteléket elvágó magára hagyatottság. Az a fajta lét, ami a szabadság illúzióját nyújtja ugyan, de csupán ideig-óráig. Mert valójában lassú halálra ítéli azt, aki nem száll ki időben.

Ne ölj!

A gyilkosság halálos bűn. Aki más életére tör, azt a társadalom kitaszítja magából. Kedves hőbörgő liberálisainknak azonban még a művelt nyugat is a hátát csapkodja barátságosan, s ugyanígy tesz a „belpesti” szabadelvű értelmiség is. Hiszen, ugye, a kormány az életvitelszerű hajléktalanságot kívánja szankcionálni.

De valóban ezt akarja, miközben a liberálisok a demokrácia zászlaját akarják kifeszíteni védőernyőként bajbajutott polgártársaik fölé? A csudát!

Tisztán, világosan ki kell jelenteni: az ördögi körből minden erővel ki kell ragadni ezeket az embereket. Akár még akaratuk ellenére is. Mert jó időben, április végétől szeptember végéig még hagyján. De a tél közeleg. S tél sem kell, csak az, hogy a hőmérséklet éjjel tartósan öt Celsius-fok alá süllyedjen. Ez a hideg már alkalmas arra, hogy egy ember szervezete végzetesen kihűljön. Nemhogy egy leromlott állapotú hajléktalané, de egy egészséges emberé is.

Aki a hajléktalanságot szankcionáló intézkedést a demokrácia lábbal tiprásának tartja és ezzel végigharsogja a közéletet, az valójában azt mondja, hogy a hajléktalannak, ha úgy tartja kedve, joga van az utca garantálta lassú kínhalálra. Aztán amikor meghal, na, akkor jöhet a haláláért a kormány hibáztatása.

Valójában a helyzet rendkívül egyszerű. Mindenkinek joga van az emberhez méltó életre. De ezért a méltó életért annak is tennie kell, legalább egy kicsinykét, aki a társadalom perifériájára sodródott. Ugyanúgy kötelessége kiutat keresni, vagy legalábbis elfogadnia a segítő kezet, ahogyan a mindenkori kormánynak kötelessége felkarolnia elesettjeit.

***

Kétfajta ember nem érti ezeket a szavakat: a hajléktalan és a liberális. Az egyiken még lehet segíteni. Na, a másik a liberális.