„Tu me suivras bientôt!”, azaz „Hamarosan követni fogsz!” – mondta a szájhagyomány szerint Georges Jacques Danton, amikor Robespierre háza elé ért azon a szekéren, amelyen a vérpadra vitték. Az elmúlt napok történéseiből nekem éppen ezért nem Gyárfás Tamás személye az érdekes. Hanem akik majd követni fogják őt. Mert hogy lesznek ilyenek, afelől kétségem sincsen.


Már az elején óva intek mindenkit attól, hogy Gyárfást azonnal és visszavonhatatlanul Fenyő gyilkosaként kezdje emlegetni. Egyelőre a felelősségre vonás első fázisában vagyunk. Nem tehetünk mást, mint hogy jogállamunk jogkövető polgáraiként tiszteletben tartjuk a jog egyik sarokkövét, az ártatlanság vélelmét. Még akkor is, ha ez felettébb nehéz. Akkor is, ha az a bizonyos lóláb egyesek szerint évek, sőt évtizedek óta folyamatosan és mindenki számára jól látható módon kilógott. Saját káromon tanultam meg egy életre ugyanis, hogy az igazság csak, és csakis akkor tekinthető igazságnak, ha azt hitelt érdemlő dokumentumokkal, vagy egymással egyező tanúvallomásokkal bizonyítani is lehet.

S itt jön képbe az az algoritmus, melynek segítségével annak idején Chicago ikonikus alakját, az alvilág fejét, Alphonse Caponét is rács mögé juttatták. Rá annak idején lehetetlenség volt rábizonyítani akár egyetlen gyilkosságot is, mivel ezeket a piszkos munkákat bedolgozókkal végeztette el. Al Capone végül adócsalás miatt került börtönbe. Meglehet, Gyárfás esetében pont fordított esetről lesz szó. Az eljárás alatt álló gyanúsított ugyanis köteles mindenben segíteni a nyomozóhatóság munkáját. Nem hallgathat el tényeket, nem tarthat vissza dokumentumokat, nem tüntethet el bizonyítékokat, nem mentheti át a vagyonát a rokonai nevére vagy offshore számlákra, nem vallhat hamisan eskü alatt. Szóval igaz ugyan, hogy a jogalap a Fenyő János elleni gyilkosságban való bűnrészesség gyanúja. De ha a vizsgálat közben netán más törvénysértésekre is fény derül, akkor úgy legyen.

Még csak néhány mondat telt el azóta, hogy az ártatlanság vélelmének fontosságáról írtam. S máris úgy tűnik, hogy prejudikálok. Távol álljon tőlem. Csakhogy a cui prodest, azaz a „kinek az érdekében áll” elvét követve nem szükségeltetik túlságosan nagy éleslátás ahhoz, hogy szemet szúrjon néhány dolog. Legelőször is, hogy miként lehet egy, a kádári nómenklatúra idején a hierarchiában önnön nyelvével utat törő, hithű kommunista a vagyonátmentés egyik fő kedvezményezettje? Merthogy nem a talentumai révén, abban egészen biztosak lehetünk. Persze minden ilyesfajta megítélés szubjektív. De azért abban egyetérthetünk, hogy Gyárfás sem írott formában, sem képernyőn nem volt jelentős. Meg se közelítette egy Vitray, egy Gyulai, egy Knézy vagy egy Komlósi szintjét. Ezúton kérek elnézést mindazoktól, akik ebből a névsorból kimaradtak. Merthogy majd mindenki jobb sportújságíró volt nála.

De mint az elején írtam, engem nem ennek a szerencsétlen Dantonnak a sorsa érdekel elsősorban. Hanem azé az igen sok Robespierre-é, aki most odahaza aggodalmaskodva nézi a híreket.

Nem kell váteszi magaslatokban szárnyalni, amikor azt a kijelentést kockáztatom meg, miszerint Gyárfás révén nála sokkalta nagyobb nevek is a törvényhozás guillotine-ja alá kerülnek majd. Amint pedig ez a folyamat megindul, azonnal világosabban fogjuk látni, hogyan kapcsolódik össze évtizedek óta hazánkban a balliberális média a finoman szólva is kifogásolható tevékenységeket végző itthoni és külföldi „üzletemberekkel”, s hogy ezek milyen relációban állnak a nyugatról pénzelt honi NGO-kkal. Nem, ez még mindig nem prejudikáció. Csupán Szókratész. És ha mondjuk, minden komcsi sportriporter hazudik, Szókratész pedig komcsi sportriporter, akkor Szókratész bizony hazudik.

(Persze mind jól tudjuk, hogy Sócrates Brasileiro Sampaio de Souza Vieira de Oliveira nem komcsi sportriporter volt, hanem brazil „kétlábas” középpályás focista, aki Budapesten is játszott barátságos mérkőzésen a magyar válogatott ellen, és aki 2011. december negyedikén hunyt el São Paulóban.)