Túladagolt humanizmus
A minap megjelent egy hír, hogy a német kormány stratégiát fogadott el a nemek közötti társadalmi egyenlőség megerősítésére. Úgy tűnik, a feministák mozgalmának szele már a konzervatív körökhöz is elért, a kezdeményezés ugyanis kereszténydemokrata berkeken belül is népszerű: a CDU nemrégiben azt a célt tűzte ki, hogy 2025-re 50 százalékra emeli a nők arányát a pártszervezeti tisztségviselők körében.
Lassan megszokjuk, hogy a kvalitás mint szempont kezd divatjamúlttá válni; egyes helyeken nem fontos, hogy a hölgyek értenek-e ahhoz, amivel megbízzák őket, a lényeg, hogy megfelelő számban képviseltessék magukat egy szervezeten, munkahelyen belül.
Ilyen izzadságszagú törekvésre láttunk már az élet más területén is példát, a genderlobbi egyre nagyobb térnyerésének következtében ma már számos hazai cég is aktívan toboroz például homoszexuális munkaerőt. A sportban sem csak a nemek létszámának kiegyenlítésén buzgólkodnak évek óta a hiperlelkes emberjogi aktivisták. Az olimpiai kvótarendszer nem csupán a rendezvényen résztvevők létszámlimitjére lett kitalálva, hanem arra is, hogy a harmadik világbeli országok polgárai képviseltethessék magukat a négyévente megrendezett eseményen.
Eric Moussambani 2000-ben írta be magát a sporttörténelembe és vált nemzetközi szinten is ismertté, miután a sydney-i olimpián kis híján belefulladt a medencébe. Az egyenlítői-guineai férfi olyan szabad kártyával nyert részvételi jogot a játékokra, amellyel a drága képzési lehetőségekkel nem rendelkező, fejlődő országokat támogatják. Ez nem is lett volna probléma, ha a fiatalember egyébként tehetségesnek bizonyult volna. De Moussambani az esemény előtt mindössze nyolc hónappal tanult meg úszni egy tóban, és egy malabói szálloda 12 méteres medencéjében gyakorolt, vagyis semmi okot nem szolgáltatott arra, hogy olyan világklasszisokkal indulhasson együtt, mint a többszörös olimpiai bajnok Pieter van den Hoogenband vagy Ian Thorpe. Nem csoda, hogy az afrikainak a versenyen már 25 méternél gondjai akadtak. Elfogyott a szufla. Az utolsó percekben nem azért szurkolt neki a közönség, hogy jó időt ússzon, hanem hogy egyáltalán partot érjen. A komikus jelenetről készült felvételek még aznap bejárták a világot, így estére aztán nemcsak egy csarnoknyi sportrajongó, hanem az egész világ, benne valószínűleg az esélyegyenlőség büszke élharcosai is, jót nevettek az azóta Eric, az angolna gúny-/becenéven emlegetett fekete fiún.
Az utóbbi hetekben jól láthattuk, hova fajul a humanista szeretetként aposztrofált hozzáállás: az amerikai és európai zavargások talán minden eddiginél jobban rávilágítanak arra, hogy a résztvevők célkitűzései és magatartása igazából veszélyt jelent a védelmükbe vett csoport számára. A bélyeg pedig már ott van a női mivoltukat mindennél fontosabbnak tartó, abból előnyt kovácsolni próbáló hölgyek és pillecukorlelkű férfi támogatóik kezében is, és már csak idő kérdése, hogy a plecsnit ráragasszák kiszemelt áldozataikra.
