Az elmúlt évek legvastagabb közéleti hazugsága, hogy az ún. ügynöklisták léteznek. Most éppen a Momentum pattant fel a demagógia sötét lovára, de próbálkozik a Jobbik és a baloldal is.

Pedig felesleges. Hiszen nincsenek ügynöklisták. Soha nem is léteztek – abban az értelemben legalábbis, ahogyan a tájékozatlanok elképzelik.

Az évek óta misztikus reménykedéssel emlegetett mágnesszalagok tartalmáról a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára a minap nyilvánosságra hozta, amit egyébként is sejthettünk: nem ügynöklisták, hanem kusza összevisszaságban, hiányosan visszamaradt állambiztonsági iratok halmaza. Hogy mégis mit tartalmaz? Feljegyzéseket, jelentéseket különféle korokból. Tartalmazza például aljas spiclik nevét, akik feljelentettek mindenkit, aki csak élt és mozgott a környezetükben. Tartalmazza a fiatal teológus nevét, akit be akartak szervezni, de nemet mondott, ennek ellenére hatos kartont nyitottak róla. Tartalmazza a családtagjával megzsarolt értelmiségi nevét, aki jelentett fél évig, majd kiszállt, és semmilyen fenyegetésre nem működött együtt tovább az állambiztonságiakkal. És tartalmazza a mérnök nevét, aki elhárította, hogy külföldi hírszerzők ellopják a magyar ipar féltve őrzött szabadalmait, termelési adatait.

A baj csak az, hogy a spicli, a teológus, az értelmiségi és a mérnök személye nem azonosítható ezekből az iratokból. A bizottság elnöke világosan elmondta, hogy a nyilvántartás nem teljes körű, hanem töredékes, inkább „puzzle darab” a teljes képhez, így nem értelmezhető önmagában. Csalódik tehát, aki azt hiszi, hogy mint valami katalógusból, majd szépen kiolvassa az összes ügynök nevét. Meg aztán kik is az ügynökök? Mindenki az, vagy csak bizonyos emberek? Ügynök a katonai hírszerző? A társadalmi kapcsolat? A titkos megbízott? A kémelhárító, az operatív tiszt, a hangulatjelentés-író? Mindannyian ügynökök, vagy csak az első kettő? Esetleg az utolsó? Egyáltalán meg tudják különböztetni az ügynöklistát követelők a felsoroltakat?

Az élet bonyolult, csak a Momentum és a Jobbik igyekszik fekete-fehérnek festeni a magyar félmúlt szivárványos történeteit.

Aztán gond az is, hogy a csupasz nevek mögötti fenti történetek – önkéntesség, zsarolás, karakán kiállás, hazafias felbuzdulás – a mágnesszalagokból nem olvashatók ki. Ha válogatás nélkül ráborítanánk a neveket a magyar társadalomra, egy kalap alá vennénk hőst és áldozatot, és lehetőséget adnánk hozzá nem értő embereknek arra, hogy kíváncsiságtól vagy politikai rögeszméktől hajtva nem létező eseményeket olvassanak ki a nyilvánosságra hozott iratokból.

Nincsenek ügynöklisták. A kommunistáknak volt idejük arra, hogy megsemmisítsék azokat az iratokat, amelyeket meg akartak semmisíteni. (Hogy bizonyos iratok, beszervezési nyilatkozatok kihez, hogyan és miért kerültek, és most hol, kiknél vannak, a rendszerváltozás máig tartó fejtörője.)

Mindebből világosan kiderül, hogy a nemzetbiztonsági iratok tanulmányozása a szakemberek dolga. Mindeközben a közvélemény egy részének fogalma sincs arról, hogy az ismert iratokat közönséges kutatói engedély birtokában bárki felderítheti, elolvashatja. Egyszerűbb és olcsóbb siránkozni, átkozódni, szidni a hatalmon lévőket, hogy titkolóznak, visszatartanak iratokat, nem akarják, hogy kiderüljön az igazság.

Tizenhét év telt el a rendszerváltozás óta. Ismerjük a hóhérokat, ismerjük az áldozatokat, és a titkok egyre kevésbé titkok. A mostani ügy pedig közönséges habverés.