Újra ostromállapot

„A depresszió fő oka nem az anyagi nélkülözés. A depressziót a szeretetteljes emberi kapcsolatok hiánya okozza.”
(Tendzin Gjaco)

Két hét. Két nehéz, megpróbáltatásokkal teli hét, amikor se egy szekretert, se egy normális kispárnát, de még csak rotációs kapát se tudunk majd venni, a 3D-s fotó belsejű kristálydíszekről már nem is beszélve. Hát csoda, hogy az élelmiszerboltokat ismét megszállta a rettegők tömege?

***

Péntek este írom e sorokat, az élelmiszerbolt egyik sorában állva, messze, messze a pénztár enyhet adó oázisától, s még messzebb a szabadságot jelentő fotocellás ajtótól, ami egyelőre még a korlátozások nélküli korlátozások édenébe nyílik. 

– Húzza már beljebb a k..rva kocsiját, nem férünk el a gyerekekkel! – dörren fel mellettem (soron kívül) egy megtermett, harmincas hölgy, maga előtt tolva mindennel megrakott drótszekerét, s maga után húzva nagyobbik lányát, aki a kisebbik lányt cibálja előre, mint valami rongybabát.

– Nem látja, hogy mozdulni se tudok? – érkezik a lakonikus válasz a területfoglaló idős úr szájából, akin egyértelműen látszik, hogy viaskodik benne a maszkulin harag a női nem iránti köteles tisztelettel. 

Kicsit odébb, a zöldséges pultnál a béke szigete honol. Azt valahogy senki se látogatja, zöldség nem kell. S ahogy rálátok erre a parányi, üres helyre, azt veszem észre, hogy néhányan oda járnak megpihenni az embert próbáló tésztás, vagy a Doberdó nehézségű tisztálkodószeres polcok után. 

– Délután még rosszabb volt a helyzet – mondja nekem az előttem álló, kissé visszafordulva a menetirányból, amely visszafordulással folyamatosan kockára teszi pozícióját az oldalról furakodók miatt. – Ahogy bejöttem, rögtön ki is fordultam – közli.

– Még ennél is többen voltak? – kérdezem, na, nem érdeklődve, hanem csak úgy időtöltés gyanánt, mert kérdésemre a válasz borítékolható.

– Ennél? Hát sokkal többen! Olyan sokan, amennyi embert én még ebben a boltban nem is láttam, pedig ide járok már tizenöt éve legalább! Lefogadom, hogy maga se látott még annyit! 

Tipikus „az én időmben” effektus, gondolom. Amikor még azok az igazi nagy telek voltak, amikor a paprika akkora volt, mint a tök, a paradicsom meg mint a dinnye! Abban az örökre elmúlt korban, amikor az emberek még csak úgy simán sétáltak az utcán fedetlen arccal, s ha láttunk is maszkos városlakókat, azok jobbára Tokióban vagy Sanghajban laktak, nem Tápiószelén vagy Bonyhád alsón.

– Jó lenne, ha nem tolná rám a kocsiját! – hallom a hátam mögül azt az idős urat, akire az előbb a kétgyerekes anyuka ripakodott. Megértem a panaszát, kicsit talán jobban is, mint szeretném, hiszen ő meg engem taszigat a bevásárlókocsijával. Nem kellemes ám, pláne, ha azt veszem, hogy így az én kocsim is lendületet kap, s belelökődik az előttem állóéba.

Erről meg azok az amerikai vagy orosz videók jutnak az eszembe, mikor az autópályákon autók százai rohannak egymásba, s a végén az egész egy olyan alakzatot kezd venni, mintha csak egy közlekedésellenes emlékmű lenne. 

***

És még csak péntek van. Három nap a lezárások lezárásáig, vagy hogy a csudába nevezzem már tényleg. S kicsit szégyellem magam, itt a végeláthatatlan sorban (a hat közül abban, amelyikbe engem szánt a Teremtő), ezzel az egy vekni kenyérrel, harminc deka felvágottal és két doboz tejjel. Mit akarok én itt? Minek vagyok én itt? Itt, ahol az emberek az életben maradásért küzdenek, ahol kétheti hidegélelmet és miegymást kell összegyűjteniük, hogy kibírják a kibírhatatlant. Mit akarok én itt ezzel a semmi kis kenyérrel meg az alig három napra való élelmiszercsomaggal? Kit akarok becsapni? Hogyan furakodtam itt ezek közé a harcosok közé, akik túléltek már két hullámot, s a harmadikkal való gigászi csatájuk közepette arra törekednek, hogy otthonaikba ne köszöntsön be a nélkülözések kora?

És most ne jöjjön senki azzal, hogy az élelmiszerboltok nyitva lesznek! Hogy akár hétfőn is jöhetnének ide! Mert a hétfőt, azt, kérem, még meg is kell élni! Ahogy a vakcina eljöttét is, ami után a második oltás utáni második hét elhozza végre a védettséget.

– Pakolja már! Üres a szalag! – bök oldalba az általam eleddig meglehetősen disztingváltnak és jóságosnak tartott öregúr, én pedig álmodozásomból felriadva már rakom is semmi kis dolgaimat a futószalagra. Még az elválasztó rúdról sem feledkezem meg, így a bácsika akadálytalanul pakolhatja mögém az általa vásároltakat, folyamata közben folyamatosan taszigálva oldalamat kocsijával.

– Ennyi lesz? – kérdezi a pénztárosnő.

– Ennyi – mondom én.

Ennyi lesz. Ez így most ennyi. Pénzem sincs többre, időm sincs többre. Gondolom, most sokak számára hasonlatos vagyok ahhoz a zebrához, amelyik lemegy ugyan az oroszlánoktól hemzsegő tó partjára, de épp csak kettőt kortyol az éltető vízből, mert inkább marad életben, minthogy ne maradjon szomjas. Persze látszatra ennek az ellenkezőjét teljesítem be, valójában azonban már menekülnék ki a zsúfolt üzletből, ahol a rosszul felvett maszkok tömkelegében azért imádkozom, hogy meg ne fertőződjek ebben a fene nagy előrelátásban.

***

Két hét. Két nehéz, nélkülözésekkel és lemondásokkal teli hét. Két hét, amikor se fűkaszát, se digitális zongorát, se impregnált rugdalózót nem lehet majd venni a boltokban. Igaz, online minden elérhető. De nekünk, magyaroknak ez épp olyan fantazmagória, minthogy főbb adatainkat tartsuk a felhőben. Mi, kérem, a felhőben a dédnagymama és a nagybácsi lelkét tartjuk, legfeljebb még esővizet. 

Két hét offline bánat. Na, majd online jól kiírjuk magunkból!