Ukránok, oroszok, magyarok, NATO

„Közelség szülhet nagy barátságot, de nemzetek között nagy viszályt is.”
(James Powell)

Az ukrán–orosz konfliktus kiéleződésének napjaiban Európa-szerte ezrek és ezrek teszik fel maguknak most a kérdést: hol siklottak el megint ennyire a dolgok? Bár erre egyetlen publicisztika vajmi kevés, a lényeget azért nem olyan nehéz kitalálni. 

Oroszország és a NATO

Valójában a hidegháború sosem szűnt meg, csak átkonvertálódott egy olyasfajta, nyugalmasabb fegyverkezési létre, ahol közvetlenül nem a szuperhatalom USA és a nagyhatalom Oroszország haderői álltak egymással szemben, hanem közvetítő országokon keresztül demonstrálták a katonai és gazdasági erejükből fakadó érdekérvényesítő erejüket. Oroszország és a NATO tehát pontosan úgy álltak szemben egymással, ahogy korábban, a Szovjetunió idején. Aztán jött Putyin.

Putyin pedig nem félt cselekedni akkor, amikor annak volt itt az ideje, és volt elég bölcs ahhoz, hogy várakozó álláspontra helyezkedjen, amikor úgy látta jónak. Az USA nem igazán tudott ezzel mit kezdeni. Obama elnök biztosan nem. Trump már volt annyira okos, hogy megpróbálja kihúzni Amerika fejét abból a harapófogóból, amibe a háború- és fegyverkezéspárti mogulok taszítani akarják az országot. Ezért is kellett buknia. Aztán jött Biden. És vele a tulajdonképpen már nem, vagy nem a klasszikus értelemben vett erődemonstrációjának kényszerítő vágya. És hát… amerre az USA megy, pontosan arra megy a NATO is.

A NATO és Ukrajna

Ukrajna a NATO-tagság feltételeinek tulajdonképpen semmiben nem felel meg. Semmiféle értelemben. Egyetlen óriási előnye van az erről szóló tárgyalásokon: a geopolitikai helyzete. Elhelyezkedéséből és oroszellenességéből fakadóan lehetőséget biztosít arra, hogy az egykoron hazánk ellen tervezett szláv korridort a szomszédos Romániával együtt megalkossák, és ezzel komoly fenyegetést jelentsenek Oroszországnak. Ukrajna NATO-tagsági kérelme tehát csak kicsivel kevésbé abszurdabb annál, mint ha maga Oroszország kérné felvételét a nyugati katonai szervezetbe. 

Csak hát… itt van ugye, Putyin, aki nem igazán veszi jó néven a nemzetiségek elleni szankciókat, s tesz is annak érdekében, hogy a nagyszámú ukrajnai orosz kisebbséget megvédje. Akár fegyveres beavatkozás árán is. Teszi ezt úgy, hogy közben jogos követeléseket fogalmaz meg mind a NATO, mind az Amerikai Egyesült Államok haderejével kapcsolatban. Nevesen, hogy a vele szomszédos államokba ne telepítsenek támadó arzenált, kiváltképp ne támadó atomrakéta-rendszert. Példaként pedig nem kis önkritikával a kubai rakétaválságot hozza fel. 

Legendagyártás

Ebből az ördögi körből, amikor hazánknak egyszerre kell megfelelnie a NATO-tagságból eredő vállalásoknak és a diplomáciai jegyzékek sorában megfogalmazott magyar-orosz kapcsolatoknak, nagyon nehéz olyan pozíciót választanunk, amelyben sérülésmentesen ússzuk meg az óriások csatáját. Legfőképp, mert nem ész nélkül választjuk szövetségeseinket. Például a liberális demokrácia előregyártott elemeiből készült legendák egyikének sem dőlünk be. Pontosan tudjuk ugyanis, hogy az USA soha, sehová, semmiféle demokráciát nem juttatott el (lásd ’56), az ukránok pedig soha, semmilyen politikai ígéretüket nem tartották be. Felénk legalábbis nem.

És amennyire a pozitívra készített, úgy a negatívra gyártott legendákban sem hiszünk. Nem hisszük el például, hogy Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin maga lenne az Antikrisztus, aki gaz agresszorként bántani akarja a szegény, ártatlan Ukrajnát. És bármennyire akarná a liberális söpredék, azt sem hisszük el, hogy Orbán Viktor Putyin bábja, amiért Paks II. tervezés alatt áll, illetve 15 éves, szabott árú energiaellátási szerződést hozott tető alá az orosz elnökkel. Mi a konzervatív oldalon abban hiszünk, hogy NATO-tagságunk mellett (vagy annak ellenére?) identitás kérdésében sok dologban egyetértünk Oroszországgal, és nem kívánunk olyan konfliktusokba beavatkozni, amelyek szándékoltan gerjesztett, mondvacsinált problémák. Kivéve persze a honi ellenzéki összefogás kulcsembereit, akik fegyverként próbálják felhasználni az áprilisi választásokra az ukrán–orosz konfliktust, és ezért minden kollaborációra képesek, mi több, maguk ajánlkoznak fel a kollaboráns szerepére. 

***

Mindeközben Kína figyel, vár és stratégiákat tervez. Olyan ez az USA-val súlyosbított európai helyzet számára, mint egy madzsong-játszma, ahol minden érintett ország egy-egy figurás csontlapocska. Még nincs leosztva minden ország, és nincs meghatározva mindegyik helye sem.

És ha Kínáról el lehet mondani valamit, akkor azt biztosan, hogy a világ legjobb madzsong-játékosa; bárhol bármi történik, ebben a játékban mindig ő nyer.