Üléstermi trágárság
A rögeszmés indulat átszakított egy gátat a magyar törvényhozás házában. Mintha az egyik antik, ólomvázas ablakot törték volna be egy féltéglával, a hely nemes lelkű elődök által fémjelzett szelleme szenvedte el a nyolc napon túl sem gyógyuló sérülést.
Este nyugodt volt a Kossuth tér. Nem gyűlt össze több tízezer tüntető kinyilvánítani, hogy ez már tényleg túlzás, nem nyerhet jogot a trágárság az ülésteremben. Mert ez történt. Láttam közelről nagy gátszakadásokat és árvizeket, családok elsodort hajlékait, sorsok tömegét megbélyegző katasztrófákat. Ez, a lelki gátszakadás sem enyhébb: mostantól bárki bármilyen ocsmány felirattal meggyalázhatja a nemzet sorsát formáló helyiséget, s vele mindannyiunkat, akiknek a benne értünk munkálkodók közösségére felfogástól függetlenül kellene tudnunk felnézni.
Emlékszem, gyermekkoromban milyen döbbenettel fogadtuk a nyaralónk közelében történő betörést: részeg fiatalok rendbontó szórakozását, akik végül ürüléket kentek szét a falakon. A szerény házacska vakolatát is leverték a benne lakók, hogy e közönségesség emlékétől is megszabaduljanak. Mi, most mit tegyünk? A Parlament vakolata is műemlék, rombolásra nem válaszolhatunk rombolással. Talán egyszerűbb módon kéne végleg messze űzni belőle a rögeszmés indulat gátszakadásának sötét emlékét. Ez persze a képviseltek tömegének feladata lenne.
A szerző római katolikus pap, jegyzetíró.