Vaki

„Ha a mennyországban nincsenek kutyák, én inkább oda akarok menni, ahová ők kerülnek.”
(Will Rogers)

Egyik legutóbbi írásomban gyerekkorom macsekjairól meséltem. A politikai korrektség jegyében muszáj hogy szót ejtsek most, ha nem is kutyáimról, de mind közül az elsőről, s tán a legérdekesebbről, Vakiról.

***

Tudvalévő, hogy aki a virágot szereti, az rossz ember nem lehet. Márpedig én a szüleimet kifejezetten rossz embernek tartottam, legalábbis abban az értelemben, hogy az udvarunkban burjánzó rózsabokrok, tulipánpadok, dáliaszegélyek, valamint a kardvirágok közt megbúvó tátikák, büdöskék és százszorszépek közé sehogy sem akartak nekem egy kutyát venni. Úgy voltak vele, mint a testvérkérdéssel: anyám egyke volt, apám meg évtizedekig nem beszélt a saját bátyjával, szóval preventíve nálam szóba se jöhetett a tesó, nehogy esetleg haragban legyünk majd életünk folyamán bármikor. Így aztán macskásan, ámde kutyátlanul töltöttem egész gyerekkoromat, nem pörölve se Istennel se felmenővel, amikor is már katonaviselt főiskolás korom egyik nyarán megjelent a ház előtti árokban Vaki.

Eleinte persze nem így hívtuk, hanem úgy, hogy az a kis dög, akit ide ett a fene. De mivel őkelme a zavarás ellenére sem tágított, sőt egyenesen bevackolta magát a csatornahíd vízelvezetőjébe, két nap után úgy megszoktuk, mint az öregek az arcukon a bibircsókot, ami ellen úgyse tehetnek semmit. Hellyel-közzel annyira is szerettük. Csakhogy Vaki nézett. Mégpedig melegbarna, szomorú szemekkel, miközben zsemleszín, kócos fejét várakozón tartotta egyenesben, s foximéretű testéből csak úgy áradt a nyugalom. No, ennek a bűvös nézésnek aztán az lett az eredménye, hogy harmadnapra nagymamám, aki máskülönben irtózott a kutyáktól, mert állítólag kiskorában megharapta egy, fogta az ételmaradékos tálat, és vitt neki az árokba némi kenyérkét, csontocskát, csorba oldalú kis láboskában vizecskét. 

– No, egyél te vakarcs! – mondta neki nagyanyám, a vakarcs pedig köszönte szépen és evett. Isten tudja, mikor falt utoljára egy rendeset, ennek ellenére nem kapkodta el sem a kezdést, sem a befejezést. Komótosan ballagott oda az ételhez, aztán ráérősen kezdte fogyasztani, a végén jó adag vizet lefetyelve rá. Nagyit ez a kimért udvariasság annyira lenyűgözte, hogy azon nyomban Vakarcsról Vakira keresztelte át a kóbor ebet.

Így telt el egy hét, aminek során rendszeresen vittük neki az először csak ételmaradékból álló vacsorát, majd később belecsempészve egyéb finomságokat is, úgymint egész tojás, rántott szelet, párizsi. A második héten nagyi, mint a ház matriarchája, kinyitotta a kiskaput:

– Gyere be, Vaki! – hívta a kutyát az udvarba, az azonban nem tágított odakintről, noha szemeit a nyitott kapura szegezve mintha érteni vélte volna a szándékot. Ki tudja, talán a saját felfogásában nem ő volt a kóbor állat, hanem mi voltunk a kóbor család, s az ilyen esetében valóban jól meg kell választani, mikor kötelezze el magát egy megfontolt négylábú. 

– Ügyes kis kutya ez!- dicsérgette nagyi napközben a kinti kutyát – Ez biztos nem kaparná ki a tulipánt! Hát még ugatni se ugat! 

És valóban. Vaki egyetlen hangot se hallatott. Talán néma, gondoltuk, bár egyikünk se látott még addig néma kutyát. 

***

Ki tudja, meddig lett volna Vaki árokszéli kutyus, ha a Mindenható közbe nem avatkozik. Ámde közbeavatkozott, mégpedig Maci képében, aki egy kóbor kuvasz volt. Szüleim munkából hazafelé jövet találtak rá, ahogyan az úttesten cikázgatott, nem törődve a minden irányból feléje száguldó autókkal. Úgyhogy megálltak, kiszálltak a kocsiból, Maci odament hozzájuk, aztán beszállt velük a kocsiba, s így lett egyszerre nekünk, virágszerető kutyátlanoknak két bolhazsákunk is – egy udvari, meg egy árokszéli.

Csakhogy amint Macit a szüleim odahaza kiengedték az udvaron a kocsiból, Vaki odasétált a kiskapu elé, és leült, szemét a kapukilincsre szegezve. Nagymamám vette észre, aki arrafelé sepregetett, miközben sanda szemmel nézte a fehér bundás istencsapását, aki hótziher, hogy a tulipánok mellett még a rózsáknak is ad majd… 

– Hát te meg mit nézel? Be akarsz jönni? – kérdezte nagyi, mire a kutya elvakkantotta magát. De olyan fülsértően rekedt hangon, mintha bizony a hangszalagjai helyében durva szemű smirgli lett volna. 

Nagyi azonnal elkacagta magát:

– Hej, a csudádat, inkább meg se szólaltál volna! Na, gyere be, te vakarék!

Azzal kinyitotta a kiskaput, Vaki pedig úgy sétált be rögtönzött diadalíve alatt, mint anno Titus császár a Via Sacrán. Aztán ugyanolyan komótosan odasétált a hellyel még éppen csak ismerkedő, nálánál legalább háromszor nagyobb Macihoz, felemelte jobb hátsó lábát, és lepisilte a kuvaszt. Erre bizony se mi nem számítottunk, se Maci. Az őszülő szakállú Vaki azonban már az első percben eldöntötte a kanok rangsorát, ami úgy is maradt, egészen ősz elejéig, amikor is szolgálati lakásba nem költöztem Nagylócon.  

Nem volt kérdés, hogy Vakit viszem-e, mert vittem és kész. Ő pedig, amikor a költözésre került a sor, olyan természetességgel pattant be kocsim anyósülésének lábrészére, s oly’ nyugodtan heveredett le, hogy egyből tudtam, ez a kutya bizony úri kutya volt előző helyén. 

Mi sem bizonyította ezt jobban, minthogy a szolgálati ház kertjében csak mutatóba raktam oda neki az ólat, mivel már az első napon egyszerűen besétált a nappaliba, aztán odagömbölyödött a kályha elé, amiben ősz eleje lévén tűz még nem éget, de látszott, hogy barátom jól ismeri a szerkezetet, s tudatában van jövőbeni hasznosságának. Innen aztán esténként csak és kizárólag akkor kászálódott fel, amikor dolgát végezni indult. Ilyenkor egyetlen vakkantással adta tudtomra, hogy leszek szíves negyedórára (soha nem többre, soha nem kevesebbre) kiengedni őt.

Persze szeretett az udvaron kóricálni is, és jó természetét senki el nem vitathatta. Még a kertszomszéd Ispán tanár úr kamaszodó pulijával is összebarátkozott, bár annak hóbortos szelességét egy idő után nemigen viselte, s nemtetszését szintén egyetlen vakkantással jelezve a kert másik sarkába vonult.

Egyedül a postással gyűlt meg a baja, vagy inkább neki Vakival. A postás mint kutyaviselt férfiú természetesen nem rettent meg a térdmagasságig érő, kiszolgált ebtől, aki a tetejébe még olyan lassú is volt, mint egy leszázalékolt csiga. No de Vakit meg nem tévesztette meg a túlságosan nyugodt, ellenben rémisztően sok idegenszagot magán viselő, zöldruhás rém, tehát miután a „tessék nyugodtan jönni, nem harap a kutya” mondatomra a levélhordó belépett, Vaki szép lassacskán odasétált hozzá, majd villámgyors mozdulattal bokán harapta. Illetve inkább csippentette. Aztán ugyanolyan lassan, ahogyan érkezett, dolga végezetten elballagott. Már kaptam volna a szívemhez, amikor a postás elkacagta magát.

– Sunyi kis dög vagy te, komám! – mondta, aztán odaadta az ajánlott levelet, és köszönte szépen, távozott. 

Így éldegéltünk mi nagy boldogságban. Igaz, némelykor elgondolkodtam rajta, hogy Vaki vajon honnan érkezhetett, milyen élete volt előttem és ez az élet miért szűnt meg. Talán meghalt a gazdája? Vagy egyszerűen megunták és kitették egy kocsiból, távol az otthonától? 

Ezek a töprengések azonban sosem tartottak sokáig, mert mindig oda jutottam, hogy Vaki most itt van, és utolsó idejére a legjobb helyet választotta magának. 

***

Így telt el közel másfél év. Aztán az egyik reggelen a szokásosnál is lassabban ment oda ételes tálkájához. Másnap meg már oda se ment. Amikor viszont próbáltam odamenni hozzá, hogy megnézzem, mi baja, szinte túl fürge mozgással szaladt el, mint aki szégyelli, hogy nincs jól, s így nem tudja ellátni feladatát, bármi legyen is az. 

Az orvos egy óra múlva érkezett. Ketten kicseleztük valahogy Vakit. Amikor hátára fordítottuk, csak akkor láttuk meg a hasán tátongó elfertőződött sebet. Talán kerítés drótja szakíthatta át, nem tudom. Kérdőn néztem a dokira, ő meg visszanézve rám csak egy nemet intett a fejével. 

– Nagyon öreg. Ez a seb meg már szagot áraszt. El van fertőződve. A kórházig se bírná ki, nem még egy műtétet. Adok neki egy injekciót.

***

Végig az ölemben tartottam. Úgy ment el, épp olyan szótlanul, mint amilyen észrevétlen a szívembe csámpázott dülöngélő lépteivel. S mielőtt a szeme opálosra váltott volna, még egyszer, utoljára abban a melegbarna nézésben fürdette meg a lelkemet, amilyen nézésre csak azok a kutyák képesek, akik mindennél jobban szeretik maguk választotta gazdájukat.