Választások és viszonyok

A szavazatok többségét ezúttal is sikerült megszereznie a Fidesz–KDNP koalíciónak, ám emellett érzékeny veszteségeket is el kellett szenvedniük konzervatívoknak. A legfájóbb veszteség Budapest, amelynek lakói az elmúlt kilenc évben történelmi méretű és mélységű fejlődésnek lehettek tanúi, de a polgárok többsége nem a szemének hitt, sokan az előítéleteikre és az időről időre felkorbácsolt és mesterségesen ébren tartott gyűlöletükre hallgattak. 

Ennek eredményeképpen a lelakott, slampos és végletekig eladósodott balkánszéli városból igazi világvárost építő Tarlós Istvánnak át kellett adnia a főpolgármesteri széket a már sokszor levitézlett Karácsony Gergelynek, huszonhárom kerületből tizennégynek szintén ellenzéki vezetése lett, és a fővárosi közgyűlésben is többségbe kerültek a balliberálisok. E tényeken jottányit sem változtat, hogy sok választókörzetben csak hajszálnyival maradtak alul a konzervatívok.

A mérleg kész, akár tovább is léphetnénk, bízva abban, hogy az élet hamarosan visszatér a rendes kerékvágásba. Erre azonban a választások utáni első hetek eseményei nem sok reményt adnak.

Az ellenzék továbbra is zúg, csörög és csattog, főként a fővárosban. A nagy összefogás díszletei között megkezdődött a huzakodás az egyre szaporodó főpolgármester-helyettesi székekért, a főjegyzői pozícióért. A Gyurcsány vezette DK igyekszik olyan helyzetbe kerülni, ahonnan befolyásolni tudja majd a beruházásokra és a város működtetésére szánt pénzek útját. Az MSZP eközben arra hivatkozik, hogy ő az igazi rendszerváltó párt, támogatása nélkül Karácsony sehol sem volna, ezt pedig szövetségeseinek méltányolni kellene az osztozkodáskor. És persze részt kér a zsákmányból a Momentum is, amelynek vezetője egyelőre megelégszik a fenyegetődzéssel, hogy képviselőik ott lesznek minden kilométerkőnél, és körmére néznek frissen hatalomba került szövetségeseiknek.

Az új főpolgármester pedig, mintegy felülemelkedve a tusakodáson, nem késlekedett meghirdetni a szabadnak mondott, vagyis ellenzéki vezetésű városok szövetségét, amelynek célja, hogy tovább bővítse azt a hálózatot, amelynek első sejtjeit már az uniós választások előtt elhelyezték szerte az országban a nálunk működő NGO-k. S amely hálózatnak majd győzelemre kell vezetnie a szörnykoalíciót a 2022-es országgyűlési választáson.

És persze új erőre kaptak az ellenzéki botránypolitikusok is. A már jól ismert, csak a korábbiaknál is ordenárébb parlamenti akcióik természetesen nem a képviselőtársaiknak szólnak, a csőcselék ébrentartását szolgálják. Bíznak benne, hogy a trágár kifejezéseket hamarosan ismét teli torokból fújja majd a tömeg a pesti utcákon.

Azt persze nem tudni, folyik-e valamiféle számvetés az ellenzéki oldalon, miközben zajlik a nagy helycserés támadás. Nincs jele annak, hogy a baloldali térfélen bárki ráébredt volna arra: összességében nem csökkent, hanem nőtt a Fidesz-KDNP tábora, ami egy országgyűlési választásokon ismét jobboldali győzelmet hozhat. A mostani győztes csata ellenére még elveszíthetik a háborújukat, ha nem térítik észre egyre ordenárébb elvtársaikat.

Az események szorítása ellenére a Fidesz-KDNP politikusainak is kell találni módot és időt a választás tanulságainak átgondolására. Miféle dühök emésztik az örök protest-szavazókat? Milyen társadalmi és mikrogazdasági folyamatok mentek végbe a magyar valóságban? Milyen tényezők és milyen emberek befolyásolják a polgárok döntéseit a választókerületekben? Hol voksolnak szeretetből, hol félelemből vagy éppen haragból? Hol sikerült megnyerni a fiatalokat egy konzervatív jövőnek, és előfordulhat-e, hogy a tisztes ötvenesek és hatvanasok igyekeznek elállni az utat előlük?

Számot kell vetni azzal a ténnyel is, hogy ma már a hétköznapi csatákat sem lehet megvívni fehér kesztyűben, hiszen az ellenfelek minimum pankrációznak, ráadásul ott az öklükön a bokszer, markukban a kés és nincsenek erkölcsi skrupulusaik. Ezek a küzdelmek pedig csak úgy nyerhetők meg, ha a közbeszédbe és a stílusba mindenütt visszatér a 2010 előtti nyíltság és őszinteség, akkor is, ha mindez nem egyezik meg a politikai marketing tankönyvek axiómáival.

És persze nekünk, választóknak is el kell gondolkodnunk e kétosztatú világ tanulságairól. Számot kell vetnünk azzal, hogy nem engedhetjük meg magunknak a nem-választás luxusát. Hiszen a választási matematika évtizedekre visszamenően azt mutatja: a kizárólag pénzért és hatalomért ringbe szálló erők támogatói összességében kevesebben vannak, mint azok, akiket összeköt egyfajta értékválasztás. Vagyis a magas választási részvétel általában együtt jár a konzervatív értékrend térnyerésével. 

Ebben a helyzetben azonban nem elegendő, ha dűlőre jutunk saját magunkkal, búcsút kell mondani saját restségünknek is. Fontolóra kell vennünk, hogy képesek vagyunk-e még arra a lelkesedésre, ami annak idején életre hívta a polgári köröknek azt a hálózatát, amelyre támaszkodva elindulhatott 2010-ben az átalakulás. És ami annyi energiát szabadított fel, hogy Budapest népe – biztosan sokan emlékeznek még rá – a dunai árvízzel is dacolni tudott.

Nem sok jót ígérne, ha mindez a múlt ködébe veszne, ha legyintenénk rá, hogy ez már történelem. Ha így lenne, akkor nincs más teendőnk, mint szabad jelzést adni a ma ünneplő szivárványkoalíciónak, újra magunkra ereszteni az adósrabszolgaság terheit, végképp feladni a szuverenitásunkat.

A másik út, amely visszavezet minket a jövőbe, persze fáradságos, sőt komoly küzdelmekkel járhat. Ám ha azt választjuk, akkor esélyt adunk annak, hogy a pusztító ideológiák fölött ismét győzhessen a józan ész Magyarországon, és továbbra is magunk rendelkezzünk a hétköznapi ügyekben éppen úgy, mint a saját sorsunk felől.