Volt egyszer egy Jobbik

„A mi jelünk a kereszt, nem pedig a horogkereszt.” (Gróf Esterházy János)

Hogy honnan indult a rendszerváltás utáni nemzeti radikalizmus, azt mind tudjuk. Csurka István a MIÉP, illetve dr. Torgyán József az FKgP képviseletében százezres tömegeket tudott mozgósítani anno. Azt is tudjuk, mivé lettek ezek a pártok a vezetőváltások után. De vajon miért csak ideig-óráig sikerült az így keletkezett űrt betöltenie a Jobbiknak? S vajon mi a nemzeti radikalizmus célja, jövője – egyáltalán létjogosultsága Magyarországon? 

Teremtéstörténet

A Jobboldali Ifjúsági Közösség néven létrehozott csoportot a jobboldali konzervatív pártok mindegyike magáénak érezhette valamelyest. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy alapítóinak, pártfogóinak és szimpatizánsainak palettáján minden jobboldali párt képviseltette magát, Vona Gábor későbbi pártelnök pedig Orbán Viktor polgári körének tagja volt. A jobboldal számára hatalmas bukást jelentő 2002-es választások után a közösség párttá alakult. 2006-ban Kovács Dávid után a tisztújítók Vona Gábornak szavaztak bizalmat, míg Kovács alelnök lett. A Jobbik klasszikus értelemben vett virágkora 2008-ban kezdődött, ekkor egyébként a Magyar Gárda megalakulása miatt Kovács Dávid és Nagy Ervin alapítók kiléptek a pártból.

A radikális jobboldali irányvonal hiánypótló szükségességét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a 2009-es EP-választásokon 14,77 százalékot elérve három képviselőt is bejutatott az EP-be, 2010-ben pedig nemhogy a parlamenti küszöböt megugrotta volna, de egyenesen 16,67 százalékkal, harmadik erőként került a Tisztelt Házba. Ekkor – egyes vélekedések szerint – megpróbáltak beolvadási javaslattal közeledni a kétharmadot elért kormánykoalíció mindkét pártja felé, de kísérletezésük, ha volt ilyen, csúfos kudarccal végződött.

Hanyatlás

Lényegét tekintve a párt fejlődési íve majdnem pontos háromszöget ír le. A 2002-es megalakulásától számítva a 2010-es zenitig, valamint az ugyanekkor kezdődő hanyatló korszak egészen mostanáig közel azonos időtáv. S ha már a hanyatlásnál tartunk, ezt a bomlást bizony nem a „cukiságkampánynak” köszönheti a Jobbik, hanem annak az átgondolatlan ideológiai katyvasznak, ami mind őt, mind pedig szellemi holdudvarát jellemezte. A nemzeti radikalizmus ugyanis nem azonos az antiszemita náci eszmékkel, a pártlogóban pedig hiába szerepel a kettős kereszt, ha a vezetőség tagjai szerint az emberiség utolsó reménye az iszlám (vagy valami kitalált ősvallás). 

Teljesen felesleges azokat a botrányokat említeni, amelyek először a párt gyengüléséhez, majd végül pártszakadáshoz vezettek, mely szakadás után a kivált tagok megalapították a Mi Hazánk Mozgalmat. Azért felesleges egyenként felsorolni ezeket a skandalumokat, mert bár közülük egynémelyik nemzetközi visszhangot kiváltó médiabotrányba torkollott, de a hanyatlás oka egészen alulról jött. Onnan, ahonnan a legendárium szerint a párt anno szerveződött. A bukás igazi oka az egyszerű tagság csalódottsága volt. Azt látták ugyanis, hogy miközben a Jobbik lózungok szintjén továbbra is hangosan erőlködve valójában a baloldal felé kíván közeledni, addig a Fidesz keresztény-konzervatív centrumpártként megvalósít jó néhány, számukra is fontos intézkedést. Ez az egyértelmű tény a 2015-ös migránsválság idején tetőzött. 

Lehetséges jövő – a Mi Hazánk

Teljesen felesleges arról vitát nyitni, hogy szükség van-e Magyarországon nemzeti radikalizmusra, s ennek apropóján nemzeti radikális pártra, ugyanis ez a fajta igény minden nemzetben mindig jelen van. Kiváltképp a pszeudo-homogén eszmei felépítményt preferáló nemzetállamoknál, s különösképpen akkor, amikor a globalista társadalmi szerveződések – a fals és hamis ideává süllyesztett liberalizmus álcája mögé bújva – pont ezeket veszik össztűz alá. A Jobbik hanyatlásával, s borítékolhatóan 2022-es eltűnésével keletkezett hiátus betöltésének egyelőre egyetlen aspiránsa van: a Mi Hazánk. Az ellenzéki pártnak azonban számos előfeltételnek kell megfelelnie ahhoz, hogy betölthesse ezt a szerepet.

Elsőként végleg le kell számolni  – akár a holdudvar megkurtítása árán is – azokkal az ideológiákkal, melyek egyrészt károsak, másrészt valóban és ténylegesen nem vezetnek sehová, harmadrészt pedig (a kettő okán) akadályozzák a párt parlamenti státuszának elnyerését. Második pontként ki kell alakítaniuk egy olyan szellemi holdudvart, amelyik jogi, gazdasági, szociális és kulturális téren is ki tud nevelni szakpolitikusokat, akiknek tudása választásoktól függetlenül is időtálló tud lenni. Végül pedig (az első két ponttal egybehangzóan) meg kell határoznia egy olyan irányvonalat, amelybe belefér a kormányzó pártokkal való konstruktív együttműködés, de nem idegen tőle az érdemi kritika sem. Természetesen a kritika fogalmán nem a mostanság megszokott ellenzéki gyalázkodás értendő.   

***

A nemzeti radikalizmus nem egyenlő a nácizmussal, a fasizmussal vagy a hungarizmussal, s pláne nem egyenlő a keresztény kultúrkör elutasításával, urambocsá támadásával. Nem valamiféle múltba révedő germanista, de nem is jövőirányult globalista. A nemzeti radikalizmus ugyanúgy nemzetállamban gondolkodik, mint a keresztény-konzervativizmus, ám egyes pontokban erőteljesebb megoldásokat sürget. 

Működő demokráciában léte törvényes, működő nemzetállamban léte törvényszerű.