Zászlótlanul

Az európai nagypolitika abszurditási menete 2020 első hónapjában sem áll meg. Bő egy hete az új EP-elnök olyasmire ragadtatta magát, amelyre még a hírhedt (és azóta többszörösen megbukott) Martin Schulz sem vállalkozott. David Sassoli ugyanis kitiltotta az európai törvényhozásból a nemzeti zászlókat. Az érthetetlen rendelkezés ügye már akkor port kavart, ám a gyakorlatban csak az Európai Parlament legutóbbi ülésén mutatkozott meg az új tiltás. És ez jelképezi is mindazt, ami manapság a problémák kiindulópontja az unióban.

A Brexitről szóló megállapodás ürügyén tartott kétnapos plenáris ülésen az EP elfogadta a britek EU-ból való kilépésének feltételrendszerét. Nigel Farage, a tavalyi európai parlamenti választáson elsöprő sikert elérő Brexit Párt vezére felszólalásában azt mondta: szülei egy közös piacot támogattak az EU létrejöttekor, nem pedig egy politikai unió megteremtését. A brit pártelnök szónoklatában évtizedes személyes küzdelmét is kiemelte, amely Nagy-Britannia kilépését irányozta elő. Végül örömét fejezte ki, hogy az Európai Unió elhagyása végül meg fog történni január 31-én. 

Utolsó európai parlamenti beszéde végeztével párttársaival – a néhány nappal ezelőtt hozott új szabályra utalva – kis brit zászlókat lengetve búcsúztak.

Ám Farage végül nem tudta elmondani utolsó szavait, mivel mikrofonját lenémította a levezető elnök. Mairead McGuinness, aki egyébként az Európai Parlament első alelnöke, felszólította a kilépéspárti képviselőket az újdonsült szabály betartására, egyben végtelenül arrogáns módon megjegyezte: „Ha már kilépnek, vigyék magukkal a zászlóikat is!”

Ez a lenéző, kozmopolita szemlélet olyan ideológiai métely, amely kiválóan rámutat az Európai Unió valamennyi aktuális problémájának gyökerére.

Érdekes adalék még a történethez, hogy az ír levezető elnök az EPP-frakció képviselője, az őt delegáló politikai formáció ugyanis tagja a kiterjedt pártcsaládnak. Így akár ez a megszólalás is fontos szempont lehet a Fidesz számára a Néppárttal való viszony újragondolásakor.

Az Európai Unióban magas tisztségeket viselő bürokratáknak túl kell lépniük azon az ócska, szűklátókörű narratíván, miszerint akik a föderális Európa őrült eszméjét kritizálni merészelik, mind a kontinens ellenségei. Először is fontos leszögezni, hogy nem mi vagyunk az unióért, hanem fordítva: az unió van értünk, európai emberekért. Márpedig ez a szövetség csak akkor működőképes és észszerű, ha a nemzetállamok közti korrekt, tiszteletre épülő együttműködésre helyezi a hangsúlyt – véletlenül sem egy heterogén népi masszát létrehozó mesterséges kotyvalékra van szükség. 

A nemzeti identitás fontossága nem zárja ki a közös, európai azonosságtudatot – a saját nyelvi, kulturális, etnikai közeg természetességéhez pedig kétség sem fér. Európa érdekét leginkább a nemzeti sajátosságokhoz való ragaszkodás szolgálja. Ezt diktálja a józan ész, az uniós alapító atyák gondolatai és a praktikum is.

A kis zászlók kitiltása szimbólum. Az EU jelenlegi vezető elitjének víziója az, hogy úgy nézzenek ki az egyes nemzetek, ahogyan az uniós parlament ülésterme. Zászlótlanul. Kiüresedve.

Feloldódunk egy masszában, és a sokszínűséget oly fennhangon emlegető liberális politikusok önfeledten tapsolnak majd a több szempontból is különböző nemzetek uniformizálásakor. Végülis akkor mindenki jól jár – kivéve az európai embereket.

A magyarok többsége valamiért ezen koncepció helyett rendre a nemzetek Európája mellett teszi le a voksát. Renitens népként a történelmi hagyományaink, az elmúlt századok tanulságai, vagy talán az identitásunk fontossága diktálja, hogy így álljunk hozzá ehhez a kérdéshez. Bár az is előfordulhat, hogy ezek a „rémisztő képződmények”, úgymint a fehér, heteroszexuális, keresztény férfiak és nők pusztán szörnyű kirekesztő mivoltuk miatt gondolkoznak nemzetben. Bizonyára ez utóbbi a legjobb magyarázat.