Zoltán, a gőzjós

„A csodavárás nem jellemző a korra; csak az, hogy miféle csodát vár.”
(Szerb Antal)

Hogy mi a csoda? Ennek eldöntése se nem a szkeptikusok, se nem a misztikusok dolga. A csoda az csoda. Ha hisznek benne, ha nem. És nem szolgálja sem a hívőt, sem pedig a hitetlent. 

***

Minden bizonnyal azt is érdekes lenne elmesélni, hogy Zoltán miként lett sikeres vállalkozóból földönfutó hajléktalan. Csakhogy ezt a történetet eléggé jól ismerjük elmesélés nélkül is. Hitelt vett fel, amikor nem kellett volna, s nem tudta visszafizetni, amikor kellett volna. Egy nem annyira szép napon pedig arra eszmélt, hogy az utcára került. 

„Mindennapos történet” – mondhatnánk, amennyiben ugyanekkora közönnyel tudnánk fogadni minden megszületést és minden elhalálozást, minden szívből jövő kacajt és minden mélyről feltörő zokogást. Ám azért ember az ember, hogy sem a maga, sem a mások léte kapcsán ne maradjon érzelemmentes. 

Maga Zoltán is ilyen ember volt. Tudott örülni a más sikerének, és tudott sírni a más bánatán. Ami pedig a legfontosabb: el tudta fogadni az embereket olyannak, amilyenek. Azt is viszonylag hamar elfogadta, hogy vele már se nem nevet, se nem sír együtt senki. Egyedül maradt. Csakhogy az egyedüllét nem nyomasztotta. Még éjjeliőrként is sikerült elhelyezkednie az egész évben üzemelő termálfürdőben, s azt is megengedték neki, hogy a takarítószertárban aludjon éjszakánként. 

Így következett el az a bizonyos nap, január 22-e, amikor a műszakvezető jelezte Zoltánnak, hogy a Polip szélére már megint odahányt valaki. A Polip volt az a medence, amibe bentről is, kintről is be lehetett menni, így télvíz idején az egyetlen kinti medenceként üzemelt. Egyáltalán nem volt meglepő az effajta incidens. A medence közepén egy tortaformájú építmény magasodott, peremeit előszeretettel rakták tele a helyi jasszok étellel, itallal. Persze sok mindenkinek nem tetszett, de elviselték, mert a fuxokkal jól felszerelt urakba nem volt tanácsos belekötni. 

Most is hasonló látványra érkezett Zoltán, hogy feltakarítsa a piszkot. S amint ott tevékenykedett, teljesen véletlenül a „tortánál” hangosan telefonáló alak feje feletti gőzpárára esett a tekintete. A pára – nem volt jobb szó rá – egy mobiltelefon alakját kezdte felvenni, majd szép lassan kezdett elpárologni. De nem a szokásos módon, felülről, hanem először az alsó része kezdett eltűnni.

– Na, mi van, csávókám, mit nézel, rágjam ki a beled? – húzta vissza a valóságba egy rekedtes, durva hang. A mobilozó hangja volt. Fenyegetően nézett Zoltánra. Zoltán szelíden nézett vissza rá, pedig az illető külseje nem sok jóról árulkodott: méretes nyakláncánál már csak barátnője méretes keblei kerülhettek többe, teljesen lapos orra pedig arról árulkodott, hogy nem retorikai képességei segítségével szokott kikeveredni a nézeteltérésekből. 

– A telefonja. Szerintem bele fog esni a vízbe – mondta nyugodtan a jassznak, aki nem is késlekedett a válasszal:

– Ja, mert az én kezem cukorból van, ugye? Nem bírom megtartani, ugye? Mi vagy te, valami jós? 

S ahogy beszéde közben idegesen gesztikulált, a mobil kiesett a kezéből és elmerült a termálvízben. 

– Megmondtad! Jézus az égben, megmondtad! De hogyan? – kérdezte döbbenten a jassz. 

– A maga fölötti gőzből – mondta Zoltán, mintha bizony ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

– Na, akkor olvasd ki a Teca gőzit is! Megcsalt engem szerdán? De az igazat olvassad, mert nekem azt mondja, hogy nem! 

– Ez nem így megy. Én nem tudom, hogy… én nem… – habogott Zoltán, ám gyorsan abbahagyta, mert a nagydarab férfi már mozdult, hogy elkapja őt. Így gyorsan a nő fölé nézett, s ezt mondta:

– Csak egy T betűt látok – ami igaz is volt, tényleg valami T-féle forma bontakozott ki a nő feje fölött. Az erre jövő reakció viszont még őt magát is meglepte.

– Na, te ribanc! Akkor mégis a Tibivel? A legjobb barátommal? A testvéremmel? Az üzletfelemmel? – ordította a fuxos, hogy még az is beleremegett, aki tőle tíz méterre áztatta magát, nem még a közvetlenül mellette álló lány, aki a „bizonyítékok” súlya alatt megtörve zokogta:

– De Renátó, én téged szeretlek! Csak egy kicsit sokat ittunk a Tibivel, de egyetlen egyszer volt! 

– Na, takarodjál haza anyádhoz, a telepre! – lökte el jobb kezével Tecát a férfi, miközben a ballal letépte nyakából a láncot és Zoltán lába elé dobta: – Ez meg a tiéd, szent ember! 

***

270 ezret adtak a láncért a bizományiban. Ki tudja, mennyit érhetett valójában. És ki tudja, mi lett volna, ha mindez ennyiben marad? De Renátó másnap a barátaival érkezett. És ők bizony mind jósoltatni akartak. Zoltán pedig elmondta, amit felettük rajzolt ki a gőz. Jóslataiban mindegyikük megtalálta a maga értelmét. Aztán harmadnap, negyednap is jöttek. Már nem Renátó hozta őket, hanem a hír, aminek szárnya végigrepült nemcsak a városon, de a járáson, sőt a megyén is.    

Ahogy a fürdőigazgatóság tudomására jutott a furcsa eset, első gondolatuk az volt, hogy kirúgják Zoltánt. Ahogyan azonban a heti bevételeket megvizsgálták, döbbenetes felismerésre jutottak: nyereségük más hasonló időszakokhoz képest 270 százalékkal nőtt, s egyre növekvő tendenciát mutatott. 

Zoltánt pedig nemhogy kirúgták, hanem szerződést kötöttek vele. A pénztárnál onnantól ugyanúgy jegyet lehetett váltani rá, akár az aquapalotára vagy a szaunaparkra, s a megállapodás értelmében, amit a kuncsaftoktól kapott, azt az utolsó fillérig megtarthatta. Hogy jó vásárt csináltak-e? Mi az, hogy! Másfél év múlva kétszeresére kellett bővíteni az egész komplexumot.  

Zoltán pedig – úgy is, mint a világ leghíresebb (ha nem az egyetlen) gőzjósa – szorgalmasan és lelkiismeretesen mondta a jövendőt. Miután kiváltotta a vállalkozói engedélyt, nem mindennapi tevékenységének hasznából először egy lakást vett, aztán egy házat, majd egy igen drága luxusautót. 

Már ez is valóságos csodaszámba ment, ám az igazi áttörést annak a fiatal srácnak az ötlete hozta meg, aki egy szép napon azzal kereste fel, hogy megalkotott egy gőzjós applikációt, aminek a segítségével Zoltán a mobilján fogadhatja a más gyógyfürdőkből érkező gőzképeket. Természetesen a tisztes banki átutalás után. 

***

Pontosan 2 év és 7 hónap múlva Zoltán az ország 100 leggazdagabb emberei között találta magát, méghozzá rögtön a középmezőnyben. De ez már régen volt, van annak 6 éve is. Pontosan akkor, amikor megjósolta nekem, hogy egyszer novellát fogok írni róla. Idén tavaszra jósolt fizetésemelést is. Remélem, hogy szerkesztő uram ismeri a csoda erejét, s nem hadakozik az égiekkel!