Az ünnepi időszak sokak számára nem a meghittségről és az örömről szól, hanem fokozódó szorongást, kimerültséget és belső feszültséget hoz magával. Különösen megterhelő lehet ez akkor, ha valaki mentális nehézségekkel él, vagy ha egy családtag érintett. A legfontosabb felismerés mégis az, hogy nem kell tökéletesen ünnepelni ahhoz, hogy ezt az időszakot biztonságban átvészeljük.

Hirdetés

Az ünnepek kettős arca

Az ünnepi időszak egyszerre hordoz ígéretet és terhet. Miközben a külvilág az örömről, az összetartozásról és a boldog pillanatokról beszél, belül egészen más érzések jelenhetnek meg: feszültség, hiányérzet, túlterheltség vagy csendes kimerülés. Ezek az élmények sokszor nehezen megfogalmazhatók, mert nem illeszkednek az ünnepekről alkotott idealizált képhez. Pedig fontos kimondani: az ünnepek megélése nem egyforma, és az eltérő tapasztalatok is teljesen érvényesek.

Miért válhat lelkileg megterhelővé az ünnepi időszak?

Az ünnepek kizökkentenek a megszokott rendből. Felborul a napi rutin, megnő az ingerek száma, több a zaj, a fény, az elvárás és az emberi interakció. Ami másoknak izgalmas, az sokak számára túlterhelővé válik. Mentális nehézségek esetén a kiszámíthatatlanság és a változás különösen fenyegető lehet, ami szorongásfokozódáshoz, depresszív hangulathoz, alvás- és étkezési zavarokhoz, sőt akár korábban már kezelt tünetek visszatéréséhez is vezethet.

Ha pedig egy családtag érintett, a helyzet még összetettebbé válik. Egyszerre kellene megfelelni a hagyományoknak, a családi elvárásoknak és annak az alapvető igénynek, hogy a szerettünk biztonságban és nyugalomban legyen. Gyakori érzés ilyenkor, hogy bárhogyan döntünk, valaki biztosan csalódni fog – ez pedig tovább növeli az ünnepi stresszt.

Négy figyelmeztető jel, hogy túl nagy a lelki teher

Az ünnepi megterhelődés ritkán egyetlen okból fakad. Több, egymást erősítő jelből áll össze.

Az egyik leggyakoribb jel, ha hiányzik az ünnepi hangulat. Miközben mindenki más lelkesnek tűnik, belül üresség, szégyen vagy bűntudat jelenhet meg, amiért nem tudunk „úgy örülni, ahogy kellene”.

Szintén intő jel, amikor a veszteség, a gyász vagy a magány felerősödik. Az ünnepek könnyen összehasonlításra késztetnek, mások családi történeteihez mérjük magunkat, ami még intenzívebbé teheti a hiányérzetet vagy a régi traumák emlékeit.

Sokaknál az ajándékozás körüli stressz válik nyomasztóvá. Ilyenkor nem a kapcsolódás, hanem a megfelelés kerül előtérbe: mit gondolnak rólunk, elég jó-e, amit adunk, képesek vagyunk-e hozni az elvárt szerepet.

Végül fontos jel lehet az is, ha egyre inkább elszigetelődünk, vagy magányosnak érezzük magunkat akkor is, amikor emberek vesznek körül. Mintha mindenkinek lenne helye és szerepe – csak nekünk nem.

Hogyan tehetjük elviselhetőbbé az ünnepeket?

Az egyik legfontosabb kapaszkodó az, ha lejjebb visszük az elvárásainkat. Nem „rendesen” vagy sehogy kell ünnepelni. Sokszor az segít a legtöbbet, ha elfogadjuk: idén elég az „elég jó”. Egy program, egy hagyomány, kevesebb megfelelés – ez nem kudarc, hanem tudatos alkalmazkodás.

Kulcsfontosságú az is, hogy védjük az energiánkat és határokat húzzunk. Előre eldönthetjük, mennyi időt töltünk egy eseményen, miről nem szeretnénk beszélni, milyen szerepet tudunk vállalni. A határok nem udvariatlanságot jelentenek, hanem megelőzést.

Az ünnepi káoszban különösen sokat számít néhány stabil rutinelem megtartása: hasonló időben kelni, enni, kimozdulni pár percre, beiktatni egy alapvető öngondoskodó tevékenységet. Ezek az apró ismétlődések segítenek abban, hogy a belső egyensúly kevésbé boruljon fel.

Sokaknak az is könnyebbséget jelent, ha a társas helyzetekben konkrét szerepük van. Egy egyszerű feladat kapaszkodót adhat, csökkentheti a szorongást. Ugyanilyen fontos, hogy előre számoljunk a feltöltődés idejével, és emlékeztessük magunkat: a pihenés nem jutalom, hanem szükséglet.

Az ünneplés nem teljesítmény

Az ünnepek nem attól válnak értékessé, hogy minden elvárásnak megfelelünk, hanem attól, hogy tudunk figyelni magunkra és egymásra. Ha mentálisan nehezebb időszakot élünk át, az ünneplés nem teljesítmény, hanem alkalmazkodás kérdése. Megengedhetjük magunknak, hogy egyszerűbben, csendesebben, másképp legyünk jelen – és ez nem kevesebb, hanem pontosan annyi, amennyire most szükségünk van.