Az agresszió nemtől független

Kristóf 35 éves, házas, két kisgyermek édesapja. Feleségével tíz éve mondták ki az akkor még boldogítónak hitt igent, néhány hete azonban a férfi kezdeményezésére párterápiára járnak, annyira megromlott a házasságuk. Kapcsolatuk úgy indult, ahogy a nagykönyvben meg van írva: a szerelem lángra lobbanását házasság, majd fészekrakás követte. Bár a férfi szüleinek támogatása révén lett volna pénzük egy szerényebb lakásra, felesége unszolására felvettek egy tetemes hitelt, hogy beköltözhessenek egy általa vágyott, új építésű, 130 négyzetméteres házba. Noha Kristóf munkahelye több mint egyórányi utazásra található az álomotthontól, nem akart ellenkezni. Úgy volt vele, a távolság nem állhat boldogságuk útjába, és mivel jól keres, nem lesz gond a kölcsön visszafizetésével sem. A berendezkedés kellős közepén Zsófia közölte, azonnal gyereket akar. Bár a családalapításra Kristóf is vágyott, praktikus okokból egy kicsit még várt volna vele, de felesége elszántságát látva jobbnak látta, ha erről nem beszél. Egy év múlva meg is született első gyermekük, aztán asszonyi nyomásra a második. Az édesanya azonban ekkor szembesült azzal, hogy az anyaság a valóságban egészen más, mint ahogy a romantikus filmekben ábrázolják: a sok boldog pillanat mellett sokszor lemondással jár és emberfeletti teljesítményt igényel.

– Onnantól kezdve, hogy ezt felismerte, azt várja Kristóftól, hogy talicskával tolja haza a pénzt, ugyanakkor legyen otthon napi 24 órából 23-at és vegyen részt olyan mértékben a háztartásban, illetve a gyereknevelésben, mint ő, aki néhány hónapja tért vissza a munkahelyére és naponta négy órát dolgozik home office-ban – önti ki lelkét a férj gyerekkori legjobb barátja.

Kristóf, aki eleve konfliktuskerülő, halk szavú ember, minden téren meghajlott felesége akarata előtt. Eszébe nem jutott nemet mondani akkor sem, amikor főnöke felajánlott neki egy nagyobb fizetéssel, de jóval több munkával járó pozíciót. Jelenleg is minden erejével azon van, hogy fenn tudja tartani az otthon elvárt életszínvonalat. Napi 8-10 órát robotol a munkahelyén, és ugyanennyit otthon is. Amíg nem fogadtak bébiszittert, amire azért volt szükség, mert Zsófia nem volt hajlandó az amúgy segítőkész apai nagyszülők közelébe költözni, a férfi hordta a gyerekeket óvodába, iskolába, főzött, mosott, takarított. Rokonaival és barátaival való kapcsolata szinte teljesen megszakadt, ha netán találkozni szeretne velük, az asszony verbális hadjáratot indít ellene. Ez a passzív-agresszív viselkedés egyébként nem új keletű Zsófia részéről. A nő kezdettől fogva rendszeresen bántalmazza a férjét, oly módon próbál bűntudatot kelteni benne, sokszor sikerrel, hogy porig alázza a barátai előtt.

A férfinak, aki egyébként teljesen józan életet él és nem is dohányzik, időközben krónikus gyomorbántalmai lettek, amiket ez idáig semmilyen kezeléssel nem tudtak meggyógyítani. Bár közel 180 centiméter, mára testsúlya alig éri el a 65 kilót. Ám úgy tűnik, megjavítani azt, ami elromlott, csak neki fontos. Környezetéből sokan úgy vélik, felesége már válna, csak azért jár el vele a terápiára, hogy a környezetével elhitesse, ő is mindent megtett a rehabilitáció érdekében. Kristóf retteg, hogy előbb-utóbb ellene hangolja és eltiltja tőle a gyerekeket, majd kiteszi a szűrét közös otthonukból, aminek törlesztőrészleteit persze vele akarja majd megfizettetni.

A fenti eset nem azt hivatott bizonyítani, hogy a nők eredendően rosszak, hanem hogy az erőszak nemtől független. A fiatal házaspár története kiragadott példának tűnhet. Pedig Léder László pszichológus, az Apa Akadémia alapítója szerint a férfiak ilyenfajta bántalmazása gyakoribb, mint hinnénk, ám kevésbé ismert és „elfogadott” jelenség, mivel az erősebbik nem képviselői számára különösen nehéz beismerni, hogy áldozattá váltak, hiszen ez a magatartás nem illik bele a fejekben élő férfiképbe. Nem beszélve arról, hogy sem a magyar jogrendszer, sem a családsegítő egyesületek nem nyújtanak számukra olyan védelmet, mint a nőknek.

A szakember szerint sok bántalmazott évtizedekig cipeli lelki terheit, mielőtt segítségért folyamodna, ha egyáltalán eljut odáig. Emiatt a kapcsolati erőszak elkövetőinek nemek szerinti megoszlásáról szóló statisztikák igen torz adatokat mutatnak és azt a hamis látszatot keltik, hogy az agresszivitás férfitulajdonság.

Léder László felhívja rá a figyelmet, hogy noha a fenti példában kizárólag a lelki terror egyes megnyilvánulásai érhetők nyomon, téves sztereotípia, hogy a nők nem alkalmaznak fizikai erőszakot.

– Egy kliensem az éjszaka közepén zokogva hívott föl, mert miután a barátnője dühében szétvert egy gázkonvektort és egy szekrényt, őt is megütötte és megrugdosta. Nem ritka ugyanakkor az sem, hogy nők tárgyakkal támadják meg a párjukat, sőt, gyakran egy férfi ismerősüket veszik rá, hogy bántalmazza. Volt olyan páciensem, aki zárat szerelt a szobája ajtajára, hogy biztonságban érezhesse magát, felesége azonban addig ütötte a szerkezetet, míg meg nem adta magát.

Hogy az agressziónak ki milyen formáját alkalmazza, annak csak a képzelet szab határt. A nők esetében gyakori, hogy a társuk feletti állandó kontroll érdekében ellehetetlenítik párjuk kapcsolatait, megtiltják, hogy szüleikkel, testvéreikkel, barátaikkal vagy kollégáikkal kommunikáljanak. Számos esetben előfordul az is, hogy az áldozatot rossz hírbe hozzák, például hűtlenséggel vádolják. Emellett gyakran vonják gazdasági ellenőrzés alá is a másikat: kizárják a családi pénzügyekből vagy rendszeresen elszámoltatják, mire mennyit költött, ha pedig olyan valamit vett, ami nem feltétlenül a család érdekeit szolgálja, mint például egy saját részre vásárolt ruhadarab, akkor kegyetlenül megdorgálják.

– A szexuális bántalmazás sem áll távol a nőktől. Ez pedig nemcsak kényszerítésben, hanem szexmegvonásában is megnyilvánulhat. Az egyik páciensem szerette volna elhalasztani a feleségével közös nyaralásukat, mert úgy érezte, nincs meg rá az anyagi keret, de tudta, ha ezt bejelenti, az legalább három hét „ajtócsapkodást” jelentene. Ezért inkább nem szólt egy szót sem, éjt nappallá téve dolgozott, hogy valahogy összekuporgassa az utazáshoz szükséges pénzt.

Léder László külön kiemeli a válások során előforduló visszaéléseket, például amikor valaki hamis bántalmazási vádakat használ jogi előnyök megszerzésére, vagy amikor az egyik fél akadályozza a másik kapcsolattartását a gyerekekkel.

Mint mondja, a bántalmazás súlyos hatással van a mentális egészségre. Depressziót, önértékelési problémákat, agressziót vagy önkárosító magatartást válthat ki, nem beszélve a különböző szervi bántalmakról vagy az alkoholizmusról. A férfiak melankóliája ráadásul gyakran nem segélykérő magatartásban nyilvánul meg, hanem ellenszenves, kötekedő vagy türelmetlen viselkedésben, ami tovább izolálja őket. A pszichológus szerint az egyik legnagyobb probléma, hogy a társadalomban még mindig él egyfajta „nemi romantika”, amely szerint a férfi erős, védelmező, míg a nő gyenge, védtelen. Ez a nézet pedig torzítja a valóságot és ellehetetleníti a férfi áldozatok segítését. Nagyon sok az olyan rejtett, csendes gyilkosság, amit az alkoholizmusba, szerhasználatba vagy akár az öngyilkosságba üldözés okoz. Az Aucklandi Egyetem pár éve publikált kutatása szerint a válásokat követően majdnem ötször annyi férfi lesz öngyilkos, mint nő, és kilencszer annyian részesülnek pszichiátriai kezelésben.

A családon belüli erőszak tehát nem nemi kérdés, hanem társadalmi probléma, amelynek kezelése ebből adódóan közügy. A megoldás pedig egyáltalán nem olyan bonyolult, mint amilyennek tűnik. Ha a bűnügyi statisztikában nem számítana a nemiség, ha nem csak a nők elleni erőszak felszámolásának lenne világnapja, ha a társadalom nem csak a nőket ért abúzussal kapcsolatban hirdetne zéró toleranciát, akkor végre valóban közelebb kerülhetnénk a mostanság oly sokat hangoztatott egyenjogúsághoz.