Az átverés természetrajza

Mindenkinek van olyan ismerőse vagy hallott olyan történetet, amelyben idős emberek csalók áldozatává váltak. A különböző helyzetekben különböző koreográfiával zajló esetek képlete mégis ugyanaz: a magányos idős emberek hiszékenységére, jóhiszeműségére, segítőkészségére és a hozzátartozóik iránti aggodalomra apellálnak a bűnözők. Előfordul például, hogy a csaló az utcán, a boltban szóba elegyedik a kiszemelt áldozattal, beszélteti, meghallgatja a gondjait, panaszait, egy-két jól irányzott mondattal a bizalmába férkőzik, majd egy könnyen hihető indokkal bekéredzkedik a lakásába. Van, hogy a bevásárlószatyrot segít elcipelni, vagy hirtelen rosszullétre panaszkodva kér egy pohár vizet, és mire a nyugdíjas észbe kap, jó pár tízezressel, családi ékszerrel vagy kisebb-nagyobb értéktárgyakkal rövidítik meg. A szakemberek szerint mindössze tíz-tizenöt jól irányzott kérdésre van szükség ahhoz, hogy bizalmas információkat lehessen kiszedni az idős emberekből, például milyen a családi állapotuk, vagy hogy melyik bankban tartják a befektetéseiket. Egy bizonyos kor felett ugyanis inkább az érzelmek veszik át az irányítást, amit a csalók pontosan tudnak és ki is használnak.

Az átverésre szakosodott bűnözők repertoárja szinte kifogyhatatlan, ezért is fontos a Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács Csalóakadémia címmel indított rövidfilmsorozata, amelynek célja, hogy megelőzzék az idősek áldozattá válását, és felhívják a figyelmet az átverés alapmodelljeire. A rövidfilmekből négy rész látható a legnagyobb videómegosztón, pár hét alatt több százezren tekintették meg őket. A kisfilmben egy idősebb, ravasz bűnöző (Gáspár Tibor) mint agy­tröszt oktatja fiatal, betanuló társát (Jéger Zsombor) a legkülönfélébb trükkökre, amelyekkel a nyugdíjasokat eredményesen be lehet csapni. A tanulságos, kellő humorral megrendezett történetek jellegzetes elkövetői magatartásokat mutatnak be. A csalók sokszor használnak álruhát, jellemzően munkásnak, karbantartónak öltöznek, és gyorsan hadaró, szakzsargonnal kevert szöveggel magyarázzák el az áldozatnak például azt, hogy azonnal meg kell vizsgálniuk a lakásban a gázbojlert. A kilétüket igazoló, hatósági okmánynak látszó papírokat jellemzően csak egy pillanatra mutatják fel. Ez a trükk többek közt a hatósággal, hivatalos szervekkel szemben évtizedek óta a társadalomba épült alázatosságra épül. Az átverések közös jellemzője, hogy minden rendkívül gyorsan történik, az áldozat csak annyit fog fel a dologból – a példánál maradva –, hogy valami gond van a bojlerrel. Jó tudni, hogy a gáz- vagy vízművektől vagy hatósági helyről érkező szerelő sosem érkezik hívatlanul, mindig küldenek előzetesen hivatalos értesítőt, hogy otthon tartózkodjon a lakástulajdonos. A valóban hivatalos személy mindent elmagyaráz, türelmesen válaszol a kérdésekre, és megengedi, hogy az öregek a maguk tempójában, komótosan elolvassák a személyüket igazoló hivatalos iratot.

A csaló eljátszhatja például a rosszullétre hivatkozó kismamát, aki csak éppen annyira van rosszul, hogy ne hívják ki hozzá a mentőket, egy pohár víztől azonnal jobban lesz; de lehet közvélemény-kutató öltönyben; újságért becsöngető fiatal: a közös bennük, hogy valami ürüggyel mindenképpen be akarnak jutni a lakásba, és ennek már önmagában gyanúsnak kell lennie. Szintén tipikus trükk, hogy megkérik az áldozatot, váltson fel egy nagyobb címletű papírpénzt, majd a felváltott összeget a csaló zsebre vágja, és rosszul ad vissza – a trükk itt is a gyorsaságban és a csaló határozott, ellentmondást nem tűrő fellépésében rejlik. Mire a nyugdíjas megszámolja a visszajárót, a másik már messze jár. Ráadásul fontos meggondolni, kit engedünk be az otthonunkba, mert bizony előfordulhat, hogy az illető csupán terepszemlét tart, hogy egy későbbi, alkalmas pillanatban társaival együtt kirabolja a lakást.

Az bűnözők régóta bevett módszere az „unokázás”, ami azért is nehezebb ügy, mert a tettesek legtöbbször telefonon jelentkeznek az éjszaka közepén: általában az unoka nevében telefonálnak azzal a mesével, hogy balesetet szenvedtek, sürgősen kell a pénz, amiért elküldik egyik jóbarátjukat a nagyszülőhöz. Ők maguk nem mehetnek, mivel kórházban, mentőben vagy a rendőrségen vannak. Egy idős ember kiélezett, stresszes helyzetben nehezen képes logikusan gondolkodni, pláne ha rosszabbul hall, így az akár tíz perccel később a lakására becsengető idegennek gond nélkül átadhat egy nagyobb összeget is. Az ilyen esetekben talán a keresztkérdések segíthetnek, vagy ha a nyugdíjas rávágja, hogy azonnal hívja a rendőrséget, csak mondja be az „unoka” a baleset helyszínét. Az unokázós trükköt a legegyszerűbb ártalmatlanítani úgy, ha a család megbeszél egy jelszót, ami vészhelyzet esetén titkos azonosítóként működhet, és amiről kizárólag az idős ember és szűk környezete tud. Sajnos ez az átverési módszer azért is működik, mert az idősekre alig néz rá a fiatalabb generáció – ez érvként el is hangzik a kisfilmben: „Egy átlagos magyar nagyit olyan ritkán hív fel az unokája, hogy bármit hajlandó neki elhinni, ha végre telefonál.”

A rövidfilmek kitérnek az idősek által a lakásban használt tipikus készpénzrejtekhelyekre is. Ne legyenek illúzióink, tökéletes rejtekhely nem létezik: az öregek sokszor teszik a kamra polcán álló üres befőttesüvegbe, képkeret mögé, fehérneműs fiókba, könyvespolcra a könyvek közé vagy az iratos szekreterbe pénzecskéjüket. Ez hamis biztonságérzetet adhat, nem beszélve arról, hogy a csalók pontosan tudják, mit hol keressenek, ugyanis tapasztalat alapján dolgoznak, és mivel tíz idős közül hét ugyanazokat a rejtekhelyeket használja, már nyert ügyük van. Ezért érdemes falra rögzített vagy szekrénybe beépített, zárható kasszát használni, készpénzt pedig csak annyit tartani elöl, amennyire éppen szükség van.

Garamvölgyi László, a Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács kommunikációs igazgatója elmondta, a kormány 2013-ban fogadta el a nemzeti bűnmegelőzési stratégiát, amelyben kitüntetett szerep jut az idősek védelmének: mivel az öregek hiszékenyek, könnyen be lehet őket csapni, gyakrabban lesznek csalás áldozatai. A kisfilmekkel azt szeretnék elérni, hogy az idősek ismerjék fel a gyanús körülményeket, a szokatlan, gyanút keltő helyzeteket.

Talán mégis azzal kerülhető ki leginkább, hogy idős hozzátartozónk csalás áldozatává váljon, ha a család összezár, a középkorú és a fiatal generáció – bár elfoglaltsága, munkája mindenkinek bőven akad – igyekszik felhívni az idősek figyelmét a rájuk leselkedő veszélyekre. És persze ha naponta csak pár percre is, de felhívja koros hozzátartozóját: az öregeknek sokszor az is elég, ha tudják, nincsenek teljesen egyedül.