Dió, mák, aranyalma

A Demokrata december 20-i számában megjelent írás.

A hagyományos paraszti világban az adventi böjti időszakot a szentestét követő éjféli mise zárta le, ezután vette kezdetét a karácsonyi ünnep: 25-én és 26-án az év leggazdagabban megrakott asztalát ülte körbe a család, még akkor is, ha egyébként nélkülözniük kellett. Míg a paraszti kultúrában a XX. század derekán is éltek a régi, részben pogány eredetű hagyományok, addig a városi polgárság számára inkább családi ünneppé vált a karácsony, az ajándékvásárlás és a karácsonyi kellékek divatja pedig az elüzletiesedés kezdeteit hozta magával. Néhány hiedelem azért megmaradt, valószínűleg a nagyszámú falusi származású városlakónak köszönhetően.

– Sokáig élt, néhol még ma is él például az a hagyomány, miszerint szenteste a családfő annyifelé vágta fel az almát, ahányan körülülték az asztalt; e szokás mélyén az a kívánság rejlett, hogy a következő karácsonykor is együtt ünnepelhessenek. Szenteste a böjti időszak lezárásaként különösen a katolikusok kizárólag húsmentes ételeket fogyasztottak. A halászlé, a rántott hal e tradíció folytatásaként is értelmezhető – mondja dr. Juhász Katalin néprajzkutató. Úgy látja: a XIX–XX. század fordulójától kezdve figyelhető meg a városi és a falusi karácsonyi hagyományok szétválása. Míg falun önellátó módon ünnepeltek, addig a városban a kereskedelem ráérzett az ünnepekben rejlő üzleti lehetőségekre. Elég, ha csak a korabeli lapok hirdetéseit megnézzük: a mai árudömping korai előzményei, az évről évre növekvő kínálat és a szaporodó karácsonyi vásárok is jól mutatják a változás irányát. Ekkortájt terjedt el széles körben a karácsonyfa-állítás szokása is, ami falura jókora késéssel jutott el.

A Kis Jézus-aranyalma

A városi szokások folyamatos változása a falusi rétegeket sokáig nem befolyásolta, a földművelésből, állattartásból élő közösségek ősi agrárrítusai is a karácsonyi szokások elválaszthatatlan részét képezték. Ha csak a karácsonyi asztalhoz fűződő hiedelmeket és szokásokat nézzük, már ezek is színes képet adnak az ünnep hiedelemhátteréről. Lényegük, hogy karácsony szentsége az ünnepi asztalra, alá vagy akár csak a közelébe elhelyezett hétköznapi tárgyakat is mágikus erővel ruházza fel.

– A XX. század közepéig például Kárpát-medence-szerte sokfelé szokás volt Jézus betlehemi jászlának szimbólumaként, hogy szalmát szórjanak az ünnepi asztal alá, amit később az állatok alá terítettek, hogy megóvja a jószágok egészségét, és biztosítsa a következő évi egészséges szaporulatot – magyarázza Juhász Katalin.

Karácsonykor csakis az ünnepekre félretett abroszt használták, a fogásokat szertartásosan, megfelelő rendben fogyasztották el, és még a maradék sem veszhetett kárba: a karácsonyi morzsát a tyúkoknak adták, hogy jobban tojjanak, vagy vászonzacskóban tették el, és betegség esetén füstjével gyógyítottak. A karácsonyi szokások között a tisztálkodással kapcsolatos rítusok is különös hangsúlyt kaphattak.

– A születéskor és halálunkkor mosnak le bennünket először és utoljára, a rituális mosakodás tehát az élet elején és a végén nyer értelmet. Talán éppen ezzel van összefüggésben, hogy Jézus születésének és halálának ünnepén jelennek meg a vízzel végzett, egészségvarázsló katartikus rítusok. Karácsonykor például almát tettek a mosdótálba, és arról mosdott a ház apraja-nagyja – mondja a néprajzkutató.

Az alma termékenységszimbólum, ugyanakkor a tudás és az élet fájának gyümölcse és a kisded Jézus jelképe, vagyis egyik szép példája annak, hogyan fonódtak össze a karácsonyi népszokásokban az ősi természeti népek jelképei, a téli napforduló idején ünnepelt karácsony, a fény születése a keresztény szimbolikával. A karácsonyi asztalra az alma mellé persze kenyér, kalács, dió, mák, méz is került. Ezek az alapanyagok ma is megtalálhatók ünnepi ételeinkben: a mák a bőség jelképe, ugyanakkor a néphit rontáselhárítóként is számontartja, a dió termékenységszimbólum, és többek közt a Mária méhében növekvő kisded jelképe.

– A falusi kultúrában a csemegét az aszalt gyümölcs, a méz, a dió, a tejjel, vajjal dúsított, kelt tésztából készült kalács, a sült tök, néhol az édesített főtt kukorica jelentette. Régi hagyományos karácsonyi étel a tejjel leforrázott, mákkal megszórt guba, egyes vidékeken a mákos laska, derelye vagy gombóc, míg a bejgli már városi újításként került a karácsonyi asztalra. A bejgli parasztos változata a hasonló formájú, de kalácstésztából készült sütemény. Az északi vidékeken molnárkalácsot sütöttek az ünnepekre, amit sok helyen mézbe mártva fogyasztottak – sorolja a hagyományos paraszti kultúra kedvelt karácsonyi édességeit Juhász Katalin.

Persze az sem volt mindegy, hogy a karácsonyi menüt pontosan milyen sorrendben fogyasztották el, és az sem, hogy hány fogás került az asztalra. A Jászságban hét fogást ettek: pálinka, fokhagyma, bableves, mézes-mákos csík, aszalt gyümölcsök, szilva és alma, dió és sütőtök volt a menü. A hetes, tizenkettes vagy a tizenhármas szám jelentősége Európa-szerte megfigyelhető: az egykori Lengyel–Litván Unió területén élő népek például hagyományosan tizenkét fogásos vacsorával emlékeznek meg Jézus tizenkét tanítványáról. Provence-ban pedig a hagyományos karácsonyi étkezés tizenháromféle desszertből összeállított rituális fogással zárul, amely Krisztust és tizenkét apostolát jelképezi.

Mikulásból Télapó

Az elmúlt száz évben nagyot változott a világ, a globális hatások napjainkban erősebben jelen vannak, mint valaha, így a karácsonyi ünnepkörben is igencsak éreztetik hatásukat. Ma már általános divat karácsonykor pulykát sütni – ez angolszász szokás –, a különböző áruházláncok kínálatának köszönhetően pedig a különböző nemzetek jellegzetes süteményei – például a stollen, a német kalács vagy a panettone, az olaszok mazsolás édessége – éppúgy megjelentek a magyarok asztalán, mint a bejgli.

Mint Juhász Katalin mondja, a szokások megváltozásának okaként elsősorban a kereskedelem, vagyis az üzleti érdekek említhetők.

Így lett Szent Miklós alakjából a sokféle vonást magába olvasztó Télapó figurája, aki hazánkban egyébként idegen motívumként egyre több szálon kapcsolódik magához a karácsonyhoz is. Az új, globális hatások, a kultúra változása néphagyományunk jeles napi szokásainak hiedelemhátterét gyakorlatilag teljesen felszámolta. Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy egyes szokásokat a mai hagyományőrző közösségekben, oktatási intézményekben a jelen körülményeihez igazítva elevenítenek fel. Ha jobban szemügyre vesszük a karácsonyi ünnepkör szokásainak mögöttes tartalmát, funkcióit, jól érzékelhető, hogy ha teljesen új formákban is, de szívósan velünk maradtak és tovább élnek.

Ilyen például az ünnep előtti önmegtartóztatás: böjt helyett a fogyasztás visszafogásával az ajándékvásárlásra szánt pénz összespórolása. A visszaszámlálással kapcsolatos szokások, mint például a lucaszék készítése helyett az adventi naptár és az adventi koszorú vált általánossá, de a korábbi bronz-, ezüst- és aranyvasárnapot is említhetjük, ami az üzletek vasárnapi nyitvatartásával teljesen feledésbe merült. A kapcsolatok erősítését is szolgáló házaló köszöntő szokások helyébe előbb a képes üdvözlőkártya-küldés, mára ennek online formái és a karácsonyi ajándékozás lépett. A családi karácsony mellett jelentősége van a munkahelyi, iskolai ünnepségeknek és a különféle közösségek összejöveteleinek, ahol évzáró rítusként sor kerülhet az előző év értékelésére és az ajándékozás különféle módjaira.

Hagyomány születik

Juhász Katalin úgy látja, a változó tradíciók okán ma már a családok maguk alakítják ki a karácsonyi ünnep koreográfiáját. Középpontjukban a bőség, a finom ételek állnak, és az, hogy mindenki jól érezze magát. Az ünnep valódi lelkiségét és ezzel együtt a régiek hagyományait a vallásos családok és közösségek őrizték meg.

– A családok mellett az utóbbi két évtizedben a karácsonyi ünnepkör megélésében egyre fontosabb szerepet töltenek be a civil közösségek. A hagyományőrzéssel foglalkozó tánccsoportok, pávakörök, művészeti iskolák, de más szabadidős, netán egyházi keretekben működő társaságok is kreatívan, változatos formákban alkotják újra eleink hagyományait. Erre számtalan példát említhetünk: a kimlei Borbála-járástól, a Luca-napi kotyolástól a szentcsalád-járáson át a kántálásig, a betlehemezés, a pásztorjáték hagyományáig, amik hihetetlenül össze tudják kovácsolni az embereket, a helyi közösségeket – magyarázza Juhász Katalin.

Egészen új, egy-két évtizedes hagyományként említi a mézeskalácsfalu-építés divatját. A néprajzkutató csömöri terepmunkája során figyelt fel e szokásra, a helyiek A mi édes kis falunk címmel minden év adventjén megépítik mézeskalácsból a település jellegzetes épületeit a templomtól a könyvtárig. Ez egyébként nemcsak Csömörön, hanem más településeken is szokásba jött. Van, ahol a helyi közösség által készített mézeskalács falut elárverezik, és jótékony célra fordítják a befolyt összeget, máshol karácsonyi finomságként szétosztják vagy közösen elfogyasztják. Geresdlakon egész évben látogatható kiállításon tekinthető meg a mézeskalácsból készített, folyamatosan megújuló makett.

Mindez jó példája annak, hogy a jelenkori hagyományok a korábbiakra épülve, azokból egyes elemeket elhagyva, másokat megőrizve és új elemekkel gazdagítva, folytonos változásban hogyan alakulnak át, összegzi a néprajzkutató. És ez nem jelent mást, mint hogy a közösségi lét, végső soron pedig az identitás megőrzésének vágya akár a kedvezőtlen globális hatások ellenére is természetes módon utat tör magának.