„Légy hálás.” Két szó. Mintha ennyi lenne az egész. Megvan az ünnep, elvégeztük a belső munkát, és már jöhet is a pulyka. Csakhogy a hála nem így működik. Nem olyan, mint egy jól nevelt kutya, aki szóra engedelmesen odaszalad. Nem jelenik meg csak azért, mert eljött a Hálaadás és valaki felszólít, hogy most aztán mondjunk valamit, amiért hálásak vagyunk.

Hirdetés
Fotó: ShutterStock/PeopleImages

Sokkal inkább hasonlít egy félvad macskára: csak akkor jön, ha akar, és még akkor is úgy tesz, mintha zavarná a jelenlétünk. Néha odadörgölőzik, miközben csendben kipakoljuk a mosogatógépet – és mi megdermedve suttogjuk: „Ó. Itt vagy.”

A hála nem jön parancsszóra

Ezért érződik a Hálaadás sokak számára mesterkéltnek. Az ünnep sürgeti az azonnali érzelmeket, miközben a valódi hála lassan, furcsán és összetetten bontakozik ki. Benne van a vágyódás, az emlékezés, a bűntudat, az öröm – és az a finom szúrás, ami abból fakad, hogy rájövünk, milyen törékeny is az élet.

Hat különleges szó a háláról a nagyvilágból

Saudade (portugál): Egy gyengéd, hálás vágyakozás valaki iránt, aki fizikailag nincs jelen, de a szívben mégis ott él.

Arigatai (japán): Olyan hála, amelyben alázat és csodálat keveredik, mert valaki figyelmet és törődést mutatott irántunk.

Teranga (wolof – Szenegál): Egy mély, szívből jövő nagylelkűség, amely nemcsak a másikat gazdagítja, hanem az ajándékozót is átalakítja.

Haʻahaʻa (hawaii): Egy olyan alázat, amely a hála érzését mélyíti azáltal, hogy félreállítja az egót.

Kr̥tajñatā (szanszkrit): A hála mint tartós, belső tudatosság – nem múló érzelmi fellángolás, hanem egy életformává váló felismerés.

Ayni (quechua): A kölcsönös hála és viszonzott gondoskodás állapota – egy olyan kapcsolat, ahol az adás és kapás folyamatos áramlásban van.

Ezek a szavak egy-egy olyan árnyalatát ragadják meg a hálának, amelyet az angol (és sokszor a magyar is) nehezen tud pontosan megnevezni. Mert a hála nem egy hang – hanem egy akkord.

A hála nem műsor – inkább figyelem és jelenlét

Hálaadáskor gyakran azt várják el, hogy azonnal és nyilvánosan megfogalmazzuk, miért vagyunk hálásak. Ez sokak számára inkább színpadi szereplésnek tűnik, mint valódi érzésnek. Pedig az igazi hála ritkán érkezik tapsra.

A hála csendben nő, figyelem által. Olyan apró pillanatokból épül, amelyeket sokszor észre sem veszünk: amikor a kutya megszimatolja a kezünket, a szomszéd integet, vagy egy barát pont a legjobb pillanatban küld egy vicces üzenetet. Ezek nem nagy gesztusok – mégis emlékeztetnek rá, hogy kapcsolódunk másokhoz, és nem vagyunk egyedül.

A hála nem egy érzelem – inkább izom, amelyet edzeni kell. Nem erőltetett érzésekkel, hanem az apró részletek észrevételével erősödik. A túl nagy elvárás, hogy „légy hálás”, gyakran ellenkező hatást vált ki. Az igazi hála teret enged az ellentmondásnak is: lehetünk egyszerre hálásak és szomorúak. Hálásak és túlterheltek. Hálásak és bizonytalanok. A hála érzése elég tág ahhoz, hogy mindezt magában foglalja.

A hála lehet réteges, zavaros és mégis gyönyörű

Ezért olyan ajándékok azok a „lefordíthatatlan” szavak, amelyeket más nyelvekből kölcsönözhetünk. Lehetővé teszik, hogy a hála ne egyetlen egyszerű érzésként jelenjen meg, hanem valami mélyebb, emberibb formában: olyanként, amely fejlődik, rétegződik, és teljesen személyes.

A Hálaadás nyomást gyakorolhat ránk, mert azt várja, hogy valami tiszta és felemelő érzést produkáljunk. De az élet nem ilyen. Az élet sosem tiszta vagy egyszerű.

Ha idén az ünnepi asztalhoz vegyes érzésekkel ül le, az nem kudarc. Csak figyelje meg, mi van jelen. Merítsen azokból a szavakból, amelyekre épp szüksége van. Engedje meg, hogy a hála az legyen, ami: emlék, távollét, társaság, éhség, nagylelkűség és ámulat egyszerre. Mindennek van helye az asztalnál.