Ködben haladva

– Általában miért válnak el, akik szerelmesen házasodtak össze?

– Amikor szerelmes lesz két ember, az nagyon jó alap az együttéléshez, a gyerekvállaláshoz, de azt a legjobb akarattal sem lehet tudni előre, hogyan bírják majd a nehézségeket, és hogyan viselik egymás személyiségváltozásait az évek alatt. Ezenkívül tudomásul kell venni, hogy a gyerek érkezése a legnagyobb szerelemre is bombát dob, a szülők legalább egyike alig alszik, de általában mindkettő, és semmi nem olyan, ahogy elképzelték. Ez tulajdonképpen egy trauma. Nem azt jelenti, hogy ne szeretnék a gyereket vagy ne örülnének neki, de ez akkor is egy sokk. Persze, az emberek és a párok is különbözőek, az egyiket nem terheli meg három gyerek sem, a másikat pedig egy is elviselhetetlenül. Ez adottság, nem akarat kérdése. Sokszor fordul elő az is, hogy több gyereket vállalnak, mint amennyi érzelmi kapacitásuk van. Fáradtak, nem tudják támogatni egymást pont akkor, amikor a legnagyobb szükségük lenne rá, mindkettejükben hiányérzet keletkezik. Gyakran ilyenkor alakul külső kapcsolat, hiszen amikor az ember nagyon igényli a megértést, a szeretetet, és jön valaki, aki megadja, könnyű csapdába esni.

– Nem lehet erre előre felkészülni?

– Óriási fegyelem és előrelátás kell ahhoz, hogy megtervezze egy házaspár a feladatmegosztást. Ilyenkor könnyen úgy alakul, hogy a férj lesz a kenyérkereső. Mivel ő pénzt kap a munkájáért, sokkal jobban érzi az értékét, mint a nő, aki láthatatlan munkát végez. Az ő munkáját sem a társadalom, sem a közvetlen családi környezet nem ismeri el. Előfordul, hogy más családtagok, például a nagymama tesz kritikus megjegyzést, mert már nem emlékszik rá, neki mennyire nehéz volt annak idején. Nagyon tudatosan kell szervezni az életet, hogy a pár mindkét tagja kapjon támogatást. Mindig azt szoktam tanácsolni, legyenek rítusaik. Például amikor a férfi hazamegy, legyen egy zsilipelőideje, kapjon fél órát, hogy elvonulhasson, megfürödjön vagy lazuljon, kertészkedjen, kütyüzzön. Utána lélekben felfrissülve sokkal jobb szívvel tud odafordulni a gyerekekhez és a párjához. Persze, az anya részéről érthető, hogy azonnal rá akarja zúdítani apára a gyerekeket és a tennivalókat, de sokkal jobban járnak mindketten, ha be tudnak egy ilyen időt iktatni. Azután pedig az anyának is lehet egy ilyen órája, amikor elvonulhat, és közben nem zaklatják semmivel. De hozzáteszem, vannak szerencsés személyiségek, párok, akik könnyedén veszik ezeket az akadályokat.

– Mintha régen jobban viselték volna ezt az időszakot a szülők.

– Valószínűleg akkor is sokféleképpen viselték, csak régen a házasság jellemzően nem szerelmi kapcsolat volt. Az volt a cél az életben, hogy össze kell házasodni, vagyont kell teremteni, a nőnek gyerekeket szülni, felnevelni őket. Nem volt kérdés, ki mire vágyik, hogy a nő hogyan valósítsa meg önmagát, a gyereknevelésben-e vagy a munkájában. Nem voltak régen boldogabbak, csak nem volt választásuk, beletörődtek abba, ami van. Ma a férfi és nő elvárása szerint a házasság szerelmi, intim kapcsolat. Ez hosszú távon már nehezebben teljesíthető. A nőknek pedig hivatásuk van, miközben általában gyereket is szeretnének. Így a feladatmegosztás is másképpen kellene működjön.

– Meg lehet menteni a házasságokat párterápiával?

– Teljesen változó. Ha van érzelmi erőforrás, ha tudnak valóban egymás felé nyitni a párok, túllendülni sérelmeken, új szerződést kötni, ha mindkettejükben van akarat, akkor újra lehet építkezni. De van, amikor a békés szétválásban tudunk segíteni. A párterápia kimondott célja nem az, hogy mindenáron megmentsünk egy házasságot, hanem az, hogy segítsük a feleket a számukra optimális döntésben. Amikor olyan sérelmek, indulatok vannak bennük, hogy lehetetlen megtalálniuk az utat egymáshoz, akkor abban kell segíteni, hogy ez ne rombolja szét az összes szép emléket, és ne tegye tönkre a gyerekeket. Sokszor nem tudnak éretten viselkedni, kivetkőznek magukból, agresszívak, játszmáznak. Mindkét fél nagyon kegyetlenül bánik a másikkal, csak mások az eszközeik, ki az anyagiakat használja fel, ki a gyerekeket. Ez részben azért is van, mert nincsenek megküzdési stratégiáink az ilyen fájdalmakra. A válás rettenetesen kontrollvesztett, kilátástalan, ijesztő, fájdalmas állapot.

– Hogyan lehet felmérni, hol van az a pont, amikor még rendezni lehet a házasságot?

– Ez nem az én döntésem, hanem az övék, és ezt tudatosítani kell bennük. Kizárólag rajtuk múlik, hogy megfogják-e egymás kezét, vagy elfordulnak egymástól. Abban tudok segíteni, hogy feloldják a konfliktusokat, új szabályok szülessenek a kapcsolatban. A szerelem-szeretet az alap, amelyből kiindul a házasság, de utána több tudatos folyamatnak kell lezajlania. Amikor azt mondják, mindent megtettek, nem az ő hibájuk, hogy megromlott a házasságuk, akkor biztos így is van, de érzelmileg nem látnak tisztán, nem értik se a saját vágyaikat, se a másikéit. Ezért érdemes megérteni, mi történik a kapcsolatban.

– Ma valóban azt várjuk a párkapcsolattól, hogy szerelem és szenvedély legyen benne. Így akarjuk élni az egész életünket, és a fogyasztói társadalomban az az illúziónk, hogy ha ez elmúlt, akkor csak leveszünk egy másik embert a polcról.

– Ez valóban probléma. De attól, hogy egy házasság már nem működik, még nem zárul le érzelmileg. Ezt nagyon szépen mutatja egy most futó sorozat, Ingmar Bergman Jelenetek egy házasságból című filmjének újrafeldolgozása. A szereplők már nem tudnak együtt élni, de attól még érzelmileg kötődnek egymáshoz, és nem tudnak elszakadni. Ezért is óriási hiba, ha egyik kapcsolatból a másikba ugranak az emberek, mert meg akarják spórolni a veszteség átélését, kezelését. A szenvedélyt pedig valóban a legritkább esetben lehet egy hosszú távú kapcsolatban megtalálni. Ha valakinek ez a prioritása, akkor rövidebb-hosszabb párkapcsolatokban fogja leélni az egész életét. Persze ez is egy vállalható életút, csak legyen tudatos döntés az, hogy nekem a szerelem élménye a fontos, nem az összetartozás és a kötelék. Másnak pedig a család az első, nem a kapcsolat minősége.

– Könnyebb volt minden, amikor a házasság célja nem a szerelem volt, és szigorú előírások szerint élték az emberek az életüket?

– Nem, egyfolytában áthágták ezeket a szabályokat, csak nem váltak el. Hány olyan történetet hallani, hogy a mama meg a papa leélt hatvan évet, milyen szép hangzik, csak a papa mindig jól megverte a mamát, amikor berúgott. Ezeknek az embereknek nem volt választásuk, mert azt kockáztatták, hogy kiveti őket magából a család, a közösség. Gyakori volt a félrelépés is, a másik meg tűrte. Észrevettem egy érdekes változást, a fiatal generáció teljesen másként gondolkodik a harmadik fél jelenlétéről, mint az idősebb. Sokkal inkább elutasítják, hiszen mindenki azzal élhet, akivel akar, vagyis ha külső kapcsolat kell neki, lépjen ki, ha pedig benne van, akkor ne menjen félre. A negyvenesek és az idősebbek másként gondolkodnak, nem érzik úgy, hogy egy harmadik fél feltétlenül a házasság végét jelenti, nekik ez belefér. Persze, ennek nemcsak a világ megváltozásához, hanem a korosztályhoz is köze lehet, az idősebbek tapasztaltabbak abban, hogy az erős érzelmek, a kialakult kötődés értékesebb, és elbírhatja a házasság a félrelépést.

– Milyen egy párterápia? Nyilván nehéz szembesülések sorozata.

– Igen. A párok sokszor úgy tekintenek rá, mintha szerelőhöz vinnék a rossz kocsit. Azt hiszik, eljöttek, és akkor én megjavítom a kapcsolatot. Ez nem az én dolgom, én csak az eszközöket tudom adni hozzá. Nagy munka, mire rájönnek, hogy a problémát ketten hozták össze. Egy terápia nagyon nehéz, felkavaró, és tükröt mutat. Ez nagyon fájdalmas folyamat.

– Többen válnak el, mint kellene?

– Valószínűleg igen. Ennek nem az az oka, hogy divat lenne a válás, vagy hogy az emberek erkölcstelenebbek vagy kevésbé kitartóak volnának. Szerintem inkább az önismeret hiánya. Sokszor az egyéni terápia is segíthet, hogy tudatosuljon, mit vár az illető az élettől: biztos egzisztenciát, érzelmi kötődést, jó szexet vagy intellektuális kötődést? Nem kötelező egyféleképpen élnünk, viszont érdemes tudni, mire vágyunk.