Lélekharang

A halottak napja középkori eredetű. A rítus a X. században, a clunyi bencés szerzetesek kolostorából indult, majd néhány évszázad alatt elterjedt a keresztény világban.

A néphit számtalan e naphoz kötődő rítussal, szokással próbálta megszelídíteni a halál és az elmúlás gondolatát: Göcsejben például szokás volt éjszakára az elhunyt lelkek számára megteríteni, ételt is tenni az asztalra, más vidékeken nem volt szabad mosni, meszelni; volt, ahol a földmunkát is kerülték, hogy ne zavarják a halottak nyugalmát. A Dunántúl egyes vidékein a falusiak összegyűltek a haranglábnál, és sorban, egymás után kongatták meg a „lélekharangot” elhunyt hozzátartozóik emlékére.

Halottak napján ma is szokás a temetőbe látogatni, megtisztítani a sírokat, és gyertyát gyújtani az eltávozott lelkekért, ami mögött a régiek hite rejlik, miszerint ezen a napon az élők világába látogató lelkeket a síron pislákoló fény segíti a nyughelyükre visszatalálni. És persze mint minden rítus mélyén, ebben is ott a szakralitás: a keresztény hit szerint a gyertyaláng Krisztus jelképe, aki elhozza a megváltás fényét.

Tabu és tagadás

A XX. század az európai kultúrkörben az élet hagyományos struktúráinak gyökeres átalakulását hozta magával, teljesen megváltoztatva az addigi felfogást a halálról. Dr. Zana Ágnes tanatológus, a Magyar Hospice-Palliatív Egyesület vezetőségi tagja szerint ebben többek között szerepet játszott az, hogy a városiasodással felbomlottak a falusi kisközösségek, szétestek az élet addigi hagyományos formái, lassan eltűntek a tradíciók, velük együtt pedig a halálhoz, a gyászhoz kötődő rítusok is. Az orvostudomány robbanásszerű fejlődésével korábban menthetetlen betegek tömegeit gyógyították meg, és megváltozott a halál pillanatának helyszíne is: a hagyományos paraszti kultúrákban a tisztaszobában helyezték el a haldoklót, és családja vette körül élete utolsó perceiben.

– Ekkor még nem volt tabu az elmúlás, az élet természetes velejárójának tartották. A modern korra azonban ez is megváltozott: a súlyos betegeket, haldoklókat a kórházba vitték meghalni. A XX. század első felében romboló világháborúk során ráadásul a brutális, erőszakos, értelmetlen halállal szembesültek a társadalmak. Napjainkban a médiából pedig ugyancsak ömlik ránk a frusztráló, erőszakos halál látványa, amely elrettent és eltávolít az elmúlás természetes aktusának elfogadásától – magyarázza Zana Ágnes.

A szakértő úgy véli, bár a halálfélelem és a halálhoz kötődő tabuk a hagyományos közösségekben is jelen voltak, nem okoztak akkora szorongást az egyénben, és nem reagáltak az elmúlás jelenségére kollektív tagadással úgy, mint ma a modern európai kultúrkörben.

Feldolgozatlan veszteségek

A haláltól való eltávolodáshoz már a felvilágosodás kora is hozzátette a magáét: a középkorban még nem voltak temetkezési szokások, nem volt például gyászmenet, hiszen a túlvilági életre tekintettek az emberek, a lélek és a feltámadás kérdése állt hitük, világnézetük központjában. A felvilágosodás azonban az egyén, az individuum fontosságát és ezzel együtt az elmúlás veszteségét tolta előtérbe, míg a modern tudományok megszületésével a vallás és a hit háttérbe szorult.

A különböző kultúrák persze más és más attitűddel viszonyulnak a halálhoz, másképp gondolkodnak róla, mint a zsidó–keresztény világban. Elég csupán a mexikóiaknak az azték kultúrában gyökerező, az újjászületést is ünneplő halottak napi fiesztájára gondolni, vagy a távol-keleti kultúrákra. A buddhizmus átalakulásként gondol a halálra, amelynek oka e vallási-filozófiai rendszer holisztikus szemlélete: persze a keleti vallásokat követők is gyászolnak, ám az elmúlásra a világ körforgásának részeként tekintenek.

– A mi kultúránk Ádám és Éva történetével szocializálódott. Az első emberpár bűnt követett el, aminek büntetése a halál: e szemlélettel nehéz a halálra pozitív állapotként tekinteni. A megítéltetés kérdése a hittel élő, ám önismerettel rendelkező emberek számára okozhat némi szorongást, hiszen felmerül a kérdés bennük: milyen életet éltek? Hogyan állnak majd meg az Úr ítélőszéke előtt? – mondja Zana Ágnes, hozzátéve, a hit nagyon erős védőfaktor, úgy tapasztalja, a valódi hitben élő ember nem fél a haláltól.

Ugyanakkor nem csak a történelmi korok, kultúrák vagy a hitben, illetve anélkül élők között lehet különbség a halállal kapcsolatos felfogásban: eltérések lehetnek akár a falusi és a városi emberek gondolkodásában is. A természethez közelebb élők gyakran látnak például elhullott állatokat, és minden évben testközelből élik át a természetet enyészetét és megújulását – ők jóval természetesebben veszik tudomásul, hogy az élet véges.

Szeretet, cél, közösség

A modern nagyvárosi ember azonban igyekszik eltolni magától az elkerülhetetlent, és úgy próbál élni, mintha az életnek sosem lenne vége. A különböző életszakaszokban, főképp az egzisztenciális sorsfordulókon, például esküvőkor, család­ala­pításkor, nyugdíjazás idején azonban váratlanul mégiscsak felbukkanhat a halállal kapcsolatos szorongás élménye.

– A gyerekek hároméves koruk körül teszik fel az első kérdést a halálról, és hét-nyolc évesen tudatosul bennük, hogy az visszafordíthatatlan. A fiatalokban erőteljesebben jelenhet meg a halálfélelem, hogy aztán idős korunk felé egyre csökkenjen – mondja a tanatológus, hozzáfűzve: az életközépi válság tipikusan a halállal kapcsolatos szorongást aktiválja, már csak azért is, mert az ember ilyenkor óhatatlanul visszatekint az életére, értékeli azt.

– A történelem során a modern kor az első olyan időszak, amelyben az embernek megadatik, hogy változtasson az életén. A régi korokban az élet hagyományos kereteinek, a tradícióknak és főként a közösségnek nagy volt a megtartó ereje, az egyén nem léphetett ki a neki elrendelt sorsból, csak igen-igen kevés kivétellel – mondja Zana Ágnes.

Szerinte a modern korra éppen ezek a rítusok és az azokat együtt gyakorló közösségek hulltak ki az egyén mögül, ezért is hatalmas az egzisztenciális bizonytalanság a társadalomban. A szakember egy saját élményét is elmeséli: kollégáival sokszor járt középiskolákban rendhagyó órát tartani a halálról. Tapasztalata szerint a gimnazista korosztály mindig érdeklődő volt – ezeken az alkalmakon rendszerint a veszteségekről kezdték a beszélgetést a fiatalokkal, és sokszor előfordult, hogy tíz perc után az osztály nagy része zokogásban tört ki. Ilyenkor mindig kiderült, hatalmas feldolgozatlan veszteségek munkálnak a fiatalokban, amikért nagy százalékban szüleik válása okolható.

– A válás a halálhoz hasonlóan veszteség, mindenki számára trauma. Döbbenetes volt azzal szembesülni, hogy a fiatalok sokszor teljesen egyedül maradtak a fájdalmukkal, mert a szülők úgy érezték, jobb, ha kihagyják őket a válás érzelmi megrázkódtatásából. Pedig fontos, hogy ne maradjon ki egyetlen családtag se a családot érintő emocionális történésekből – fejti ki a szakértő, hiszen így könnyebb annak feldolgozása is. Mindez rávilágít korunk hiányosságaira: eltűnőben vannak a közösségek, jellemzően csak a magcsalád, vagyis három, négy fő él együtt összezárva, sokszor alig kommunikálva egymással.

– Személyes felelősségünk, hogy akár egy nap csupán fél órát, de beszélgessünk, forduljunk valódi érdeklődéssel családtagjaink felé. Tágítsuk ki a kört, igyekezzünk kisközösségeket létrehozni, segíteni másoknak, hogy ők is támogathassanak minket. Létfontosságú változtatnunk, amíg nem késő, mert ez az individuális világ, a XXI. századi életforma egyáltalán nem adaptív az ember számára – hangsúlyozza a szakértő. Úgy látja: csakis az értelmesen élt élet adja meg a boldog halál lehetőségét. Zana Ágnes szerint a halálos betegek visszatekintve a legtöbbször azt bánják a legjobban, amit nem tettek meg, ha elodáztak valamit, és nem éltek a nekik felkínált lehetőségekkel. Ha a halál kapujában álló olyan életre tekint vissza, amelyben igazán boldog volt, szeretett és szerették, kiteljesedett életet tudhat magáénak, akkor elégedetten megy el.